Munkátlanul, nincstelenül, egyetlen kopott bőrönddel hagytak a peronon, miután egy hamis ígéret miatt mindenemet eladtam. „Magának itt már nincs helye!” – vetették oda flegmán. Eltettem az aláírt levelet, és nem könyörögtem. Pár nappal később, amikor épp fel akartam szállni a vonatra, az egyik ikerfiú felkiáltott: „Apa, ne engedd elmenni!”, és amit a férfi előhúzott a zsebéből, attól mindenkinek elállt a lélegzete.

Vasárnap a piacon Don Evaristo megtalálta Amáliát Tomással, és felemelte a hangját, hogy mindenki hallja.

– Látom, már találtál is egy másik házat, ahová beköltözhetsz.

Amália mozdulatlan maradt.

–Találtam egy állást. Pont azt, amit ígértél, de nem tartottad be.

Evaristo megvetően mosolygott.

– A városban mást is beszélnek. Azt mondják, egy özvegyember beköltözött egy özvegyemberhez, és most még a gyerekeihez is beleavatkozik.

Tomás letette a kosarat a földre.

– Vigyázz a szavaidra!

– Vagy mi? Beszennyezed Inés emlékét egy idegen kedvéért?

A tér elcsendesedett. Tomás összeszorította az állkapcsát, de nem emelte fel a hangját.

„A feleségem emléke senkit sem jogosít fel arra, hogy bárkit is megalázzon. És az én házamban Amáliával tisztelettel fognak bánni, amíg úgy dönt, hogy ott van.”

Visszatérve a tanyára, Amália szótlanul sétált néhány métert.

– Nem kellett védekeznem.

– Nem védtem meg. Határt szabtam.

– Akkor köszönöm, hogy közzétetted.

Azon az estén Tomás bevallotta, hogy ha három napon belül nem találnak vizet, akkor néhány szarvasmarhát el kell adnia az értékük kevesebb mint feléért, és elveszíti a termését. Doña Remedios és az ikrek elég jól értették a dolgot ahhoz, hogy megijedjenek.

Amália ekkor eszébe jutott, mit tanított neki a nagyapja Zacatecas dombjain: bizonyos apró növények, a magasra emelt hangyabolyok és a köveken lévő sötét foltok felfedhetik a föld alatti nedvességet.

– Az északi domb mögött vad porcsint és sást láttam egy mélyedésben – mondta. – Nem szabadna zöldellniük ebben a szárazságban.

Tamás eleinte tagadta.

– Csak kő van ott.

„Lehet. De ha holnap eladja a teheneket, már veszített. Ha néhány órát ás, akkor is hibázhat nálam.”

Hajnalban két munkással indultak útnak. Ástak, ahová Amália mutatott, és száraz földet találtak. Az egyik férfi gúnyolódni kezdett rajtuk. Tomás nem szólt semmit, de a tekintete elkomorult.

Amália lesétált a lejtőn, letérdelt, és félrehúzódott néhány apró fűszál közül két fekete szikla között.

-Itt.

„Megint?” – tiltakozott a mezőgazdasági munkás.

– Itt a hangyák száraz földet ásnak ki alulról, de a gyökerek nedvesek. A víz mélyebbre folyik.

Tomás a földbe szúrta az ásót.

–Ott ásunk, ahol ő mondja.

Majdnem egy óra telt el. Aztán sötét sár jelent meg egy merőkanálban. Senki sem nevetett többé. Egyre mélyebbre ástak, amíg szivárgás nem kezdte feltölteni az alját. Nem volt egy nagy forrás, de elég volt ahhoz, hogy megpróbálják az itatóvályúkba vezetni.

Két napig ástak egy öntözőárkot. Amália karókkal jelölte ki a lejtőt. Egy ponton a fal beszakadt, és a víz egy repedésen keresztül kifolyt. Amália bokáig gázolt a sárban, és elkezdte elrendezni a köveket.

– Menj onnan!

– Ha most elmegyek, minden a kukába vész.

Tomás bement vele. Együtt kőből és sárból egy párkányt építettek, hogy helyreállítsák a folyómedert. Amikor az első csöpögő csepp elérte az itatóvályút, Nico és Mateo utána rohantak, kiabálva, mintha egy ezüstkígyót kergetnének.

Doña Remedios, a folyosó keretének támaszkodva, hosszan nézte Amáliát.

—Inés akkor is vitatkozott Tomással, amikor mindent egyedül akart csinálni.

Amália megfeszült.

– Én nem vagyok Inés.

– Tudom – felelte az idős asszony. – Ezért tudtam kimondani.

Azon az éjszakán Doña Remedios adott neki néhány takarót.

– Tárold őket a szekrényben.

Amália habozott.

– Inésé?

–Megtiltottam neki, hogy megérintse a holmiját, sőt, hogy a közelükben lélegezzen.

Ez a kis engedély minden dicséretet felülmúlt.

De a kedd túl hamar elérkezett. Amalia csendben pakolt. Tomás az utolsó fillérig kifizette, és a boríték mellett otthagyott egy jegyet a 10 órás vonatra.

— Betartom az ígéretemet.

Amália tartotta a jegyet.

– Te mindig ezt csinálod.

Szeretett volna még valamit mondani, de nem tehette.

– Üresnek fog tűnni a ház.

– A házak megtanulnak hozzászokni.

– Az én gyerekeim talán nem.

Amália felemelte a tekintetét.

-És te?

Tomás lesütötte a tekintetét.

9:45-kor érkeztek az állomásra. Don Evaristo egy szállítmányt felügyelt. Mosolygott, amikor meglátta a bőröndöt.

– Végre visszanyerted az eszedet, Tomás.

Senki sem válaszolt neki. A vonat füst és fém között bukkant fel. Amalia egy lépést tett a kocsi felé. Ekkor Mateo leugrott a kocsiról, és a derekába kapaszkodott. Nico elcsukló hangon felkiáltott mindenki előtt:

– Apa, mondd meg neki, hogy ne menjen el! Ő már a mi anyánk!

A síp újra megszólalt. Tomás a gyerekeire nézett, Amáliára és az előttük haladó nyitott vonatra. Aztán a zsebébe nyúlt, elővett valamit, amit az állomáson töltött nap óta őrizgetett, és odament.

3. RÉSZ
Tomás kinyitotta a kezét. A tenyerében a 3 érme volt, amit Amalia Don Evaristo lába elé dobott.

– Délután felvettem őket – mondta. – Gondoltam, majd visszaadom őket, amikor elmegy.

Amália a pénzérmékre nézett, majd az arcára.

– És miért nem tette meg korábban?

–Mert minden nap találtam okot arra, hogy ne beszéljek a keddről.

Mateo még mindig a szoknyáját szorongatta. Nico dühösen sírt. Don Evaristo ferde mosollyal figyelte, ahogy bejelentik az utolsó utasokat.

Tomás összezárta ujjait az érmék körül.

– A gyerekeim kimondták azt, amihez nekem nem volt bátorságom. Nem akarom, hogy elmenjen.

Amália érezte, hogy könny szökik a szemébe, de nem mozdult.