„Az apám harmincöt évvel ezelőtt eltűnt egy lóval együtt, amelyen ugyanilyen bélyeg volt” – mondta neki a parasztasszony…

1897-ben, amikor Jacinta Arriaga meglátta az idős férfit a Los Azahares tanya kapuja előtt, nem ismerte fel az arcát. A lovat ismerte fel.

Az állat fekete volt, hosszú lábakkal, és a homlokán egy fehér kört viselt, amelyet egy sötét csík keresztezett. Ugyanaz a jegy, mint Relámpagón, azon a lovon, amelyen az apja 35 évvel korábban lovagolt, hogy soha ne térjen vissza.

A korsó kicsúszott a kezéből és darabokra tört.

Az utazó nehezen szállt le a nyeregből. Ruhája poros volt, és a bal szemöldöke felett egy sebhely éktelenkedett.

– Elnézést, asszonyom – mondta. – Melchor a nevem. Egy olyan házat keresek, ami talán csak álmaimban létezik.

Jacinta 44 éves volt, de egy pillanatra ismét az a 9 éves kislány volt, aki az ablak mögött várakozott, miközben egy vihar felemésztette az Atlixco-völgyet.

– Mi itt nem fogadunk idegeneket – felelte.

Az öregember az udvarra, a kőszökőkútra és a bougainvilleákkal borított falra nézett. Aztán megkérdezte:

– Mi történt a citromfával, ami a konyha mellett volt?

Jacinta érezte, ahogy a föld megmozdul. A fa 18 évvel korábban elpusztult. Kívülállók nem tudhatták, hogy valaha is létezett.

– Ki mesélt neked róla?

– Senki. Emlékszem egy nőre, aki kávét őrölve énekelt. A neve… Beatriz volt. És emlékszem egy lányra is, akinek lehorzsolt a térde, és csalt, amikor a falhoz mértük a magasságát.

Beatriz Jacinta édesanyja volt. Hét évvel korábban halt meg, de sosem szűnt meg minden este lámpát tenni az ablakba.

Jacinta hátralépett, és felvette a puskát, amit az ajtó mellett tartott.

– Ha a földért jön, akkor egy nagyon kegyetlen történetet választott.

„Nem akarom a földedet. Azt sem tudom, miért jöttem.”

A ló a földre zuhant. Melchor olyan pontos mozdulattal tette a kezét a nyakára, hogy Jacinta emlékezett apja kezeire, amelyekkel Relámpagot nyugtatgatták.

Az öregember a pajtát nézte.

– A harmadik deszka mögött, az ablaktól számítva, egy cédrusláda található.

Jácintának elállt a lélegzete.

Belépett a pajtába anélkül, hogy leengedte volna a fegyverét. A doboz még mindig ott volt, gyermekkora óta rejtve. Benne Beatriz levelei és a Guadalupei Szűzanya érme hevert, amelyet Rafael Arriaga ígért a lányának, amikor betölti a 15. életévét.

Csak hárman tudtak a rejtekhelyről: Beatriz, Jacinta és az eltűnt férfi.

– Az apám neve Rafael volt – mondta, miután visszatért. – Maga Rafael Arriaga?

Melchor elsápadt.

-Nem tudom.

Elmesélte, hogy 35 évvel korábban néhány öszvérhajcsár súlyosan megsebesülve találta meg a hegység túloldalán, egy vihar után. Eltört a lába és mély fejsérülése volt. Hetekkel később egy misszió kórházában ébredt fel, dokumentumok nélkül, és a nevére sem emlékezett. Egy apáca Melchornak nevezte, mert ez a szent szerepelt a naptárban.

Aztán jöttek a háborús idők. Az utakat lezárták, a levéltárakat szétszórták, és az emberek a saját halottaikat keresték. Melchor újra megtanult járni, és haciendákon dolgozott Pueblában és Veracruzban. Tudta, hogyan kell földet művelni, nyerget javítani és lovakat gyógyítani, de fogalma sem volt, hol tanulta mindezt.

„Évekig álmodtam egy kivilágított ablakról” – vallotta be. „Volt egy citromfám is, egy tintafolt az asztalon, és egy kislány, aki azt mondta, hogy soha többé nem akar velem beszélni. Két hónappal ezelőtt láttam ezt a lovat a Santa Gertrudis-i farmon. A bélyege olyan erős fájdalmat okozott nekem, hogy úgy döntöttem, követem az egyetlen emlékemet.”

Jacinta hinni akart neki, és ki akarta dobni. Mindkét dolog egyformán fájt neki.

Megengedte neki, hogy egy kinti szobában aludjon, és hajnalban hívatta Don Eusebio Valdést, Rafael legrégebbi barátját.

Don Eusebio egy szekéren érkezett, botjára támaszkodva. Amikor meglátta az idegent, nem szólt semmit. Felemelte a kalapját, megvizsgálta a sebhelyet, majd megfogta a bal kezét.

A mutatóujj hegye hiányzott.

Az öreg sírni kezdett.

– A fűnyíró leszakította, amikor 19 évesek voltunk – mormolta. – A hátamon vittelek el az orvoshoz.

Melchor remegett.

—Eusebio?

A név úgy jött ki a szájából, mintha 35 év sötétségen kelt volna át.

Don Eusebio megölelte.

– Rafael. Testvér, te vagy az.

Jacinta mozdulni sem tudott, amíg az öregember felé nem fordította az arcát. Már nem szélhámost látott. Apja barna szemét látta, amely megöregedett, és ugyanazzal a félelemmel telt meg, amit élete felében érzett.

– Nem tudom, hogyan lehetek az apád – mondta. – Csak azt tudom, hogy valami bennem sosem szűnt meg téged keresni.

Jácinta a karjaiba vetette magát.

A következő napokban Rafael úgy sétált be a haciendába, mintha saját élete romjai közé lépne. Megérintette az ajtófélfát, megtalálta a tintafoltot, majd megállt a citromfa tönkje előtt.

„Anyád ültette, amikor megszülettél” – jutott eszébe hirtelen.

– És abban az évben halt meg, amikor elvesztette a reményt, hogy visszatérsz.

Rafael lehajtotta a fejét.

Amikor Jácinta a temetőbe vezette, vadvirágokat hozott. Letérdelt Beatriz sírköve elé, és ott maradt naplementéig.

– Későn érkeztem, szerelmem – suttogta. – De esküszöm, hogy nem saját akaratomból mentem el.

Jacinta félreállt, hogy hagyja gyászolni. Most először értette meg, hogy a visszatért férfi is özvegyember, felesége halála csak idő kérdése.