Egyik reggel Rafael a dombokra mutatott.

– A domb mögött egy patak van. Aztán egy régi út.

Don Eusebióval mentek. Az ösvény már majdnem eltűnt az aljnövényzet alatt, de egy kanyarhoz érve Rafael térdre rogyott.

Két lovat látott az esőben. Hallott egy veszekedést. Eszébe jutott Octavio Montalvo, a szomszédos farm tulajdonosa, aki papírokat követelt birtokaik határairól. Aztán villám lecsapott, villám csapott fel, és Rafael legurult egy lejtőn.

„Montalvo lökött meg?” – kérdezte Jacinta, érezve, hogy régi düh kezd elhatalmasodni rajta.

– Nem. Baleset volt. Megpróbálta megtartani a gyeplőt, de én megdöbbenve felkeltem, és a várossal ellentétes irányba indultam el.

Mégis egy szörnyű kérdés maradt: miért hallgatott Octavio?

Visszatérve Los Azaharesbe, Jacinta kinyitotta anyja ládáját. A megsárgult írások között egy soha el nem olvasott levelet talált. Octavio elmagyarázta, hogy a vihar után visszatért, lábnyomokat talált a lejtő alján, és három napig kereste Rafaelt. Üzeneteket küldött a közeli falvakba, de a hírvivők nem tudtak átkelni a megduzzadt folyókon.

Remegő mondattal zárult:

„Beatriz, sosem fogom abbahagyni a bánatot, hogy hagytam, hogy egyedül menjen el a vitánk után.”

Nem történt bűncselekmény, nem történt összeesküvés. Csak egy baleset, egy sebesült agy, egy háborúban álló nemzet és két keresés, ami soha nem vezetett sehova.

– Egy egész életet vesztettünk egy viharban – mondta Rafael.

Jácinta megfogta a kezét.

– Nem egészen. Még mindig itt vagyunk.

Az igazság felderítése érdekében postakocsival utaztak Santa Gertrudisba, abba a haciendába, ahol Rafael közel 20 évig élt. Amador Reyes, a munkavezető átadta nekik a missziós feljegyzéseket és egy doboz tele különálló papírokkal.

Melchor évtizedekig olyan szavakat írt beléjük, amelyek álmaiban jelentek meg: „Beatriz”, „ablak”, „citromfa”, „lány”, „ló”.

Egy oldalon ugyanaz a mondat tizenegyszer ismétlődött:

„Valaki vár rám.”

„Sosem tekintett minket az új családjának” – magyarázta Amador. „Szeretett minket, de városról városra járt, és kért egy házat egy citromfával. Sokszor láttuk, ahogy elmegy, és legyőzve tér vissza.”

Azt is elárulta, hogy a fekete ló egy kancától származik, amelyet sok évvel korábban vásároltak egy atlixcói kereskedőtől. Ebből a leszármazási vonalból több állat is ugyanazzal a kettéhasadt csillaggal született. Nem Relámpago tért vissza, hanem az elveszett út egy utolsó szála.

Jacinta a mellkasához szorította a dobozt. Az apja nem felejtette el; név és emlékek nélkül is 35 évet töltött azzal, hogy megpróbáljon visszatérni.

A boldogság azonban nem jött félelem nélkül.

A falu orvosa elmagyarázta, hogy a régi sérülés és a kora még mindig megfoszthatja az emlékeitől. Rafael reggelente felismerte Jacintát, és néha éjszakánként megkérdezte, miért alszik egy idegen a lánya szobájában.

Aztán kinyitotta a jegyzetfüzetét, megmutatta neki a neveket, és szemrehányás nélkül elmesélte a történetét.

Egyik kora reggel újabb vihar tört ki. Jacinta egy távolodó ló hangjára ébredt.

Rafael eltűnt.

A régi úton találta, csuromvizesen, alig pár lépésnyire a lejtőtől. A gyeplőt rángatta, miközben azt kiabálta, hogy sötétedés előtt vissza kell érnie, mert Beatriz és a kislány várják.

Egy mennydörgés rázta meg az állatot. Rafael elvesztette a kengyelét. Jacinta odaszaladt, megragadta a gyeplőt, de a gyeplő eltalálta a vállát, de sikerült elrántania a szakadéktól.

– Apa, nézz rám! Visszajöttél! Én vagyok az, Jacinta!

Ránézett anélkül, hogy felismerte volna. Ez fájdalmasabb volt, mint a 35 évnyi távollét.

Aztán Jacinta elővette a Guadalupe-érmet, és a hiányos kezébe helyezte.

– A pajta harmadik deszkája. A tintafolt. A citromfa. Egyszer megtaláltál; most hadd találjak meg én téged.

Rafael összezárta az ujjait az érem felett.

– Jacinta – suttogta végül.

Átölelte az esőben.

– Ha megint elfelejted, én emlékezni fogok mindkettőnk helyett.

Visszatérve a víz hangja egy másik jelenetet kavart fel. Rafael visszaemlékezett eltűnése reggelére. A kilencéves Jacinta vele akart menni, de ő nem volt hajlandó, mert vihar közeledett. A lány dühösen azt kiabálta, hogy soha többé nem fog vele beszélni.

„35 évig azt hittem, hogy ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőlem hallottál” – vallotta be. „Sajnálom, apa.”

– Gyerek voltál.

– Most kellett megkérdeznem.

– Akkor most már megbocsátást nyertél.

Rafael elmosolyodott, és megérintette az ingzsebét.

– Volt ott egy piros szalag…

Jacinta emlékezett rá, hogy Beatriz mindig is gyanította, hogy a férje aznap vett valamit a városban.

– Mit cipelt megkötözve?

– Egy baba. Amelyiket minden vasárnap nézegetted a kirakatban. Békét akartam kötni veled.

Rafael arca eltorzult.

– Soha nem tudtam neked odaadni.

Jacinta a mellkasához támasztotta a homlokát.

„Nincs szükségem arra a babára már. Tudnom kellett, hogy visszajössz értem.”

– Mindig visszajöttem hozzád.

Másnap reggel egy új citromfát ültettek a konyha mellé.

Miközben Rafael a múltat ​​próbálta összerakni, Jacintát arra kényszerítette, hogy a jövőbe tekintsen. Gondoskodott Beatrizről, védte a birtokot, és olyan sokáig várt, hogy elfelejtette, hogyan kell élni.

20 évesen feleségül akart menni Santiago Cárdenashoz, egy szomszédos gazda fiához, de lemondta az eljegyzést, amikor édesanyja megbetegedett. Santiago várt, ameddig csak tudott, majd Oaxacába költözött és családot alapított. Felesége évekkel később meghalt, és visszatért Atlixcóba, hogy eladja az örökölt földet.

Amikor megjelent Los Azaharesben, Jacinta régi késztetést érzett, hogy becsukja az ajtót, mielőtt ragaszkodna valakihez, aki elmehet.