A Kilences út padkájáról lerakódott por a szedán motorháztetőjére telepedett, vékony, szürke rétegben bevonva az ezüstös festéket. Vance rendőrtiszt nem nézett a forgalmi engedélyre, amit Victoria a kocsija nyitott ablakán keresztül nyújtott ki. Csizmájával a laza kavicsban állt, széles alakja eltakarta a délutáni napfényt. Lassan vett egy mély lélegzetet, kezét a szolgálati övén nyugtatva.
– Jogosítvány – mondta Vance halk, rekedtes hangon.
– Már megadtam a forgalmi engedélyemet, rendőrtiszt – mondta Victoria nyugodt, pontos és kimért hangon. – Kérem, azonosítsák magukat, és mondják el az igazoltatás jogi okát.
Vance nem válaszolt. Lassan megpaskolta a csípőjén lévő bőrtokot, ujjaival a fekete markolatot kopogtatta.
Victoria megérintette a gallérán lévő kis ezüsttűt, ujjaival végigsimított a fém éles szélein. Jobb keze mélyen a vászonnadrágja zsebében maradt, hüvelykujja az arany állami nyomozó pajzsának hideg, lapos fémjén és az aktív audioadó apró műanyag kapcsolóján pihent.
– Ki a kocsiból! – mondta Vance.
„A sebességemmel van valami probléma?” – kérdezte Victoria.
Vance hátrált egy lépést, és intett a lánynak, hogy nyissa ki az ajtót. Nem mondott meg nevet vagy jelvényszámot.
Victoria elfordította a kulcsot a gyújtásban, lenémítva a motort. A vidéki út csendje betöltötte az utasteret, amit csak egy távoli teherautó zümmögése tört meg az országúton. Az anyósülésen egy friss, sárga jegyzettömb hevert, teljesen üresen. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a kavicsos útra.
A fiatal rendőr, Miller, a kocsija hátsó lökhárítója közelében állt, keze az öve körül lebegett. Huszonhat éves volt, sápadt arcú, és tekintete néhány másodpercenként a fasor felé villant. Újra és újra megigazította sapkáját, sötétkék karimáját mélyen a homlokára húzva.
– Lépjen a kocsi hátuljához, asszonyom – mondta Miller, mondatai gyors, ideges kitörésekben törtek elő. – Ellenőriznünk kell a jármű biztonsági berendezéseit.
„Milyen jellemzőket vizsgál, tiszt úr?” – kérdezte Victoria.
Miller nem nézett rá. Lehajolt a hátsó kerékhez, és egy ezüst zsebcsipesszel megbökdöste a futófelületet.
– Alacsonyan vannak a gumik – mondta Miller, és egy gyors, feszült gúnnyal felnézett. – Nagyon alacsonyan. Tudod, vannak megyei előírásaink a közúti alkalmasságra vonatkozóan.
„A gumiabroncsnyomás-ellenőrző rendszer nem jelzett semmilyen nyomáscsökkenést” – mondta Victoria.
„Lehet, hogy a rendszer hibás” – mondta Miller. „Sok minden elromlik, ha túl gyorsan hajtasz át ezeken a dombokon.”
Victoria figyelte. Jobb kezét mozdulatlanul tartotta a rövidnadrágja zsebében, ujjaival finoman érintve az aktív adóvevőt. Az ötven mérföldnyire fekvő Columbusban az állami regionális diszpécserközpont minden egyes szót fogadott a beszélgetésből, amely titok csak Victoria és az igazgatója számára volt ismert.
„Felszerelési szabálysértés miatt adnak ki büntetést?” – kérdezte Victoria.
Miller felállt, és leporolta a térdéről a kavicsot. Vance-re nézett, aki a szedán vezetőoldali ajtajának támaszkodott, nehéz karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt.
– Mindent ellenőrizünk – mondta Miller, és a hangja kissé megemelkedett. – Csak a lökhárítónál kell várnia.
Tíz perc telt el a hőségben. A szomszédos erdőből beszűrődő nedves fenyőtűk illata keveredett a motor forró, fémes szagával. Victoria tökéletesen mozdulatlanul állt, tekintetével követve mindkét férfi mozdulatait.
Vance a vezetőoldali ablakhoz lépett, benyúlt, és az anyósülésről kivette a nő biztosítási kártyáját és forgalmi engedélyét. Visszasétált az autó hátuljához, két vastag ujja között tartva a papírokat.
„Ezek a papírok nem néznek ki jól” – mondta Vance.
– A regisztráció érvényes, rendőrtiszt – mondta Victoria. – Három héttel ezelőtt megújították.
Vance nem nézett a papírra. Egy gyors csuklómozdulattal a forgalmi engedélyt és a biztosítási kártyát a szedán forró fém tetejére dobta. A papírok néhány centit csúsztak a könnyű szellőben, majd a napfénytető fekete gumi díszlécének ütköztek.
Victoria a fiatal tisztre nézett. Egyenruhás sapkája kissé ferdén állt, és egy verejtékcsepp csorgott le a halántékán. Próbált szigorúnak látszani, de a kezei a zsebei közelében lebegett, mintha el akarná rejteni őket.
– Letartóztatnak? – kérdezte Victoria.
– További nyomozás céljából őrizetbe vesszük – mondta Vance.
Victoria bal kezével az ingzsebéhez nyúlt, ahol látható volt a telefonja.
„Fel fogom venni a megálló további részét” – mondta Victoria.
Mielőtt a keze megérinthette volna az ing anyagát, Vance előrelendült. Nagy, kérges keze a csuklójára csapott, és hirtelen, nehéz rántással a háta mögé csavarta a karját.
Mozdulatának ereje előrelökte a szedán oldalához. A kocsi ajtajának hideg féme az arcához nyomódott, miközben Vance megragadta a csuklóját.
Vance felfelé csavarta a karját, kényszerítve a vállát, hogy a fickó a kezébe ugorjon.
2. RÉSZ
A karkötő acél pereme keményen belemart Victoria bal csuklójának puha bőrébe. Miller fellépett, mellkasa felszínes légzéstől zihálva megragadta a jobb alkarját, hogy kirántsa a karkötőt a rövidnadrágja zsebéből.
– Tartsd a kezed úgy, hogy lássam! – vakkantotta Miller, hangja kissé elcsuklott a feszültségtől, amit ő is elősegített.
Victoria nem küzdött az erőhatás ellen. Hagyta, hogy Miller visszahúzza a karját, de ahogy jobb keze kiszabadította vászonnadrágja nyílását, hüvelykujjával halkan megnyomta a benne megbúvó apró házon lévő nehéz kapcsolót.
Kattints.
A második bilincs egy tompa, nehéz fémgyűrűvel pattant a jobb csuklója köré. Vance előrelökte a vezetőoldali ajtó forró paneljéhez, törzsét az ezüstös festékhez szorítva. Az ajtó féme halványan átégett az ingén, visszaverve a déli nap vakító fényét.
