– Tessék – morogta Vance, nehéz lehelete melegen simogatta a tarkóját. – Most őrizetbe vettek. Tovább akarsz beszélni, vagy készen állsz arra, hogy beszállj a járőrkocsi hátuljába?

Victoria egyetlen másodpercig a vezetőoldali ablak üvegének támasztotta a homlokát, miközben levegőt vett. Arckifejezése teljesen nyugodt maradt, pulzusa egyenletes. Oldalra fordította a fejét az üvegnek dőlve, és egyenesen Vance szemébe nézett.

– Vance rendőrtiszt – mondta, és a hangja félelem, harag vagy habozás nélkül csengett. – Ön jogellenesen letartóztatott egy személyt alapos gyanú nélkül, túlzott fizikai erőszakot alkalmazott egy ellenállást nem tanúsító állampolgárral szemben, és hivatalos, állam által kiállított dokumentumokat semmisített meg azzal, hogy a rendszámomat a járművem tetejére dobta.

Vance gúnyosan felnevetett, és egy rekedtes, száraz nevetést hallatott, amiből hiányzott minden igazi humor. „Három óra múlva elmondhatod ezt a bírónak, drágám. Most nem te mondod el, mit tettünk. Mi mondjuk meg, mit csinálsz.”

– Mielőtt betuszkolnál a kocsidba – folytatta Victoria simán, tudomást sem véve a fenyegetéséről –, nyúlj be a jobb rövidnadrágom zsebébe. Van benne valami, amit törvényileg köteles vagy azonnal lefoglalni és bizonyítékként rögzíteni.

Miller Vance-re nézett, és homloka ráncba ráncolódott. – Miről beszél? Fegyver van benne?

– Figyelj a kezeire! – mordult fel Vance. Lehajolt, és vastag, bőrkeményedéses ujjait durván benyomta a vászonnadrág keskeny jobb zsebébe. Arra számított, hogy egy zsebkés, egy kis paprikaspray-s flakon, vagy talán egy összehajtogatott papírdarab körvonalait fogja megtapasztalni, amivel igazolhatja a házkutatást és a letartóztatást.

Ehelyett két különálló tárgyat súroltak az ujjai: egy nehéz, hideg, bőrre erősített öntött sárgaréz darabot, és egy kicsi, téglalap alakú kompozit dobozt, gumírozott antennával és egy apró, pulzáló LED-lámpával.

Vance mindkét tárgyat kihúzta a ragyogó napfényre.

A kilences útra hirtelen és teljes csend telepedett. Az autópálya távoli zümmögése mintha eltűnt volna, teljesen elnyelte Vance kezében lévő súly.

Széles tenyerében egy nehéz, csillogó, fényes aranypajzs nyugodott, tetején az állam pecsétjével. Közepére sötét, vastag betűkkel vésték a következő szavakat:

ÁLLAMI KÖZBIZTONSÁGI MINISZTÉRIUM BELÜGYI HIVATAL VEZETŐ FŐ NYOMOZÓ: VICTORIA REED

A jelvény mellett feküdt a kompakt taktikai audiocsomag. Az oldalán lévő apró lámpa folyamatos, élénk zöld fénnyel világított, jelezve a megszakítás nélküli, titkosított adást.

Miller hátralépett, szeme elkerekedett, ahogy tekintete az aranycsillagról Victoria nyugodt arcára vándorolt. – Vance… mi ez?

Mielőtt Vance válaszolhatott volna, az audiocsomag oldalán lévő miniatűr hangszóró éles, sercegő statikus zajjal életre kelt. Egy éles, határozott női hang visszhangzott hangosan a vidéki út csendjében:

„Négy-Het-Nullás Egység, itt a Regionális Műveleti Parancsnokság. A hangátvitel ellenőrizve és biztonságos szerverekre naplózva. A kilences és tizenkettes állami járőregység, valamint Cross különleges ügynökigazgató két mérföldre vannak az önök pozíciójától. Vance rendőrtiszt, Miller tiszt – azonnal álljanak vissza, és maradjanak a helyükön.”

Miller arca teljesen hamuszürkévé változott. Kezei lehullottak az övéről, mintha ujjai hirtelen elvesztették volna minden erejüket. Még egy teljes lépést hátralépett, csizmája a vállán a laza kavicsokon csúszkált.

– Ó, Istenem – suttogta Miller, hangja alig hallható volt az út hőségében. – Ó, Istenem, Vance…

Vance dermedten állt. Az arrogancia, ami pillanatokkal korábban még felfújta széles mellkasát, mintha hirtelen kiesett volna belőle. Az állkapcsa hangtalanul mozgott, ujjai enyhén remegtek a nehéz aranypajzs körül. A fém forró volt a szorításában, mint a szén. Nem egy véletlenszerű ingázó volt egy elszigetelt mellékúton. Ez egy célzott, élőben megfigyelt integritási művelet volt, amely a kilences megyei út mentén régóta fennálló alkotmányellenes közlekedési megállásokról és közúti ellenőrzésekről szóló jelentéseket vizsgálta.

Victoria egyenesen állt a szedánnak támaszkodva, egyenes testtartással, annak ellenére, hogy a kezeit a háta mögött kulcsolta össze.

– Oldja ki a bilincseket, rendőrtiszt! – mondta Victoria halkan.

Vance az övével babrált, vastag ujjai hirtelen ügyetlenné és hevesen remegni kezdtek. Előhúzta a kis réz bilincskulcsot, de a keze annyira remegett, hogy egyenesen a csizmája melletti szürke porba ejtette.

– Szerezd be! – csattant fel Vance kétségbeesetten Millerre. – Szerezd be a kulcsot!

Miller térdre rogyott a porban, és kétségbeesetten túrta az ujjait a száraz kavicsban, amíg meg nem találta a kulcsot. Feltápászkodott, és látható pánikkal Victoria mögé lépett. Remegő kezekkel dörzsölte a csuklóját, miközben behelyezte a kulcsot a kulcslyukakba, és gyorsan elforgatta őket.

Kattints. Kattints.

Az acélbilincsek szétnyíltak. Victoria előrenyújtotta a karját, és nyugodtan dörzsölgette a csuklóján lévő halványvörös lenyomatokat. Nem nyújtózkodott drámaian, és nem tett semmilyen hirtelen mozdulatot. Egyszerűen csak megfordult, hogy szembenézzen a két férfival, arckifejezése hűvös, professzionális és távolságtartó volt.

– A telefonom – mondta Victoria, és Vance felé nyújtotta a kezét.

Vance a zsebébe nyúlt, és két kézzel visszaadta a telefont, miközben a földre szegezte a szemét. A nagyképűsége teljesen eltűnt, helyét átvette az üres, beteges felismerés, hogy mi fog történni a karrierjével, a nyugdíjával és a szabadságával.

A távolban magas hangú szirénák mély, emelkedő jajveszékelése törte meg a fenyves csendjét. Harminc másodpercen belül két elegáns, fekete-ezüst állami járőrkocsi kanyarodott be a Kilences út kanyarulatába, szorosan a nyomukban egy nagy fekete terepjáróval. Összehangolt manőverrel húzódtak a padkára, elölről és hátulról is elállva Vance megyei járőrkocsiját, kék vészvillogóik pedig a porban villogtak.