2. RÉSZ
Néhány másodpercig az irodám előtt álltam a járdán, és semmit sem hallottam, csak a fülemben zúgó vért.
Autók haladtak át a kereszteződésen. Egy busz sóhajtva megállt. Valaki elsurrant mellettem, és motyogott egy bocsánatkérést.
A telefonban lévő nő megismételte a nevemet.
„Miller úr? Még mindig ott van?”
Erőltettem a levegőt a tüdőmbe.
„Igen. Itt vagyok.”
„Dr. Elena Ruiz vagyok a Mercy Orvosi Központból. Sarah Sanders asszonyt ma délután vették fel. Jelentős vérveszteséget szenvedett, és egy beavatkozásra készítik elő.”
A szavak túl gyorsan jöttek.
Vérveszteség.
Eljárás.
Sára.
“Mi történt?”
Rövid szünet következett.
„Bővebben elmagyarázhatom, ha megérkezik, de eszméleténél van. Az állapota súlyos, bár jelenleg stabil.”
Az egyik kezemmel a mellettem lévő téglafalhoz nyomtam.
„Miért hívsz engem?”
„Téged adott meg vészhelyzeti kapcsolattartóként.”
„Ez nem logikus. Már három éve elváltunk.”
„Értem. De a neved és a telefonszámod volt az egyetlen vészhelyzeti elérhetőség az aktájában.”
A város mintha megdőlt volna körülöttem.
A miami hotelszobára gondoltam. A szőnyegre vetülő napfényre. Sarah-ra, aki az ablaknál állt az ingemben.
Aztán a folt.
A sápadt arca.
A félelem a hangjában.
Semmi. Kérlek, ne kérdezz semmit.
„Beszélhetnék vele?”
„Most nem. A sebészeti csapat vizsgálja az állapotát.”
„Milyen eljárás?”
Újabb szünet.
„Mr. Miller, szívesebben beszélném meg a részleteket személyesen.”
Ez a válasz jobban megijesztett, mint bármi, amit eddig mondott.
Megkérdeztem a kórház címét, bár tudtam, hogy úgysem fogom megjegyezni. Be kellett gépelnem a telefonomba, miközben Dr. Ruiz kétszer is megismételte.
Amikor a hívás véget ért, a falnak támaszkodva maradtam, és a képernyőt bámultam.
Sarah neve még mindig nyitva volt a régi üzenetküldő szálunkban.
Három év csend.
Aztán egy maréknyi megválaszolatlan üzenet egy hónappal korábbiról.
Jól vagy?
Bocsánat, ha a tegnapi este bonyolulttá tette a dolgokat.
Kérlek, csak mondd, hogy jól vagy.
Az utolsó üzenetet a miami repülőtérről küldték.
Nem foglak többet keresni. De ha valami baj van, akkor is hívhatsz.
Soha nem tette.
Nem közvetlenül.
Ehelyett egy orvos hívott.
Lefoglaltam az első repülőjegyet Miamiba.
Nem mentem haza ruháért. Az irodavezetőmnek sem magyaráztam sokat azon kívül, hogy családi vészhelyzet van.
Család.
A szó egyszerre tűnt becstelennek és fájdalmasan pontosnak.
Mire a gép felemelkedett Chicago felett, a sötétség elnyelte a várost.
Az ablaknál ültem, és a tükörképemet bámultam az üvegben.
Évekig azt hittem, hogy a válás azt jelenti, hogy megtanuljuk a másik embert szilárdan a múltba helyezni. Sarah régi fényképek, közös viccek, adóbevallások és kellemetlen pillanatokban előbukkanó emlékek gyűjteményévé vált.
De ahogy a gép dél felé repült, rájöttem, hogy soha nem vált igazán a múlttá.
Egyszerűen egy szobává vált bennem, ahová már nem léphettem be.
Most nyitva volt az ajtó.
És valami várt odabent.
Repülés közben megpróbáltam értelmes formába rendezni a tényeket.
Sarah vérzett a szállodában.
Tudta, hogy valami nincs rendben.
Utána elkerült engem.
Egy hónappal később kórházba került.
A legegyszerűbb magyarázatnak is nyilvánvalónak kellett volna lennie, de az agyam ellenállt.
Terhesség.
A lehetőség halkan érkezett, majd egyre hangosabb lett.
Lehetséges, hogy Sarah terhes volt, amikor a bárban találkoztunk?
Nem.
Ez nem illett bele.
Három év telt el a válásunk óta. Egészen addig az estig nem láttuk egymást.
Hacsak a vérnek semmi köze nem volt hozzám.
Hacsak nem lett volna ott valaki más.
Lehunytam a szemem.
A féltékenység képtelenség volt. Sarah semmivel sem tartozott nekem. Szabadon építhetett volna egy másik életet, szerethetett volna valaki mást, újra férjhez mehetett volna, gyerekeket vállalhatott volna.
Mégis, elképzelni is fájt, de szégyelltem bevallani.
De még ez a magyarázat sem adott magyarázatot a rémületére.
Sarah aznap reggel egyáltalán nem tűnt zavarban.
Rémültnek tűnt.
Mintha a folt megerősített volna valamit, amitől rettegett.
Amikor Miamiban landoltam, már majdnem éjfél volt.
A repülőtéren kívül nehéz és meleg volt a levegő, eső és kipufogógáz szagát terjengette. Taxival egyenesen a kórházba mentem.
A Mercy Orvosi Központ egy széles, fehér épület volt, amely reflektorok alatt világított. Bent a hall szinte üres volt. Egy biztonsági őr a negyedik emelet felé irányított.
Egy nővér várt rám a liftek közelében.
– Charles Miller?
“Igen.”
„Hannah vagyok. Dr. Ruiz megkért, hogy vigyem el a rendelőbe.”
„Láthatom Sárát?”
“Hamar.”
Hamarosan nem jött válasz.
A rendelőben egy asztal, négy szék és egy doboz papírzsebkendő volt, olyan szándékosan elhelyezve középen, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
Dr. Ruiz néhány perccel később belépett.
Ötvenes évei elején járt, fáradt szemekkel és nyugodt, megfontolt modorral.
„Millér úr, köszönöm, hogy eljött.”
„Hol van?”
„Lábadozik.”
„Miből való felépülés?”
Dr. Ruiz leült velem szemben, és összefonta a kezét.
„Sarah sürgősségi beavatkozáson esett át a méhvérzés elállítása érdekében.”
A szoba nagyon csendes lett.
„Jól lesz?”
„Úgy gondoljuk, igen. A beavatkozás sikeres volt. A vérnyomása stabilizálódott, és jól reagál a kezelésre.”
Kifújtam a levegőt, amiről nem is vettem észre, hogy visszatartom.
„Mi okozta?”
Dr. Ruiz alaposan megvizsgált.
„Sarah-nak olyan betegsége van, amely a méhében rendellenes szövetszaporodást okoz. Már hónapok óta kivizsgálás alatt áll.”
„Rendellenes szövet?”
„Néhány gyanúsnak tűnt a képalkotás során. Ma mintákat vettünk és elküldtük elemzésre.”
Mereven bámultam.
– Azt mondod, hogy rákos?
