Egy meggondolatlan éjszakát töltöttem a volt feleségemmel egy miami üzleti úton, meggyőződve arról, hogy ez nem több egy nosztalgikus hibánál, amiről soha többé egyikünk sem fog beszélni. De amikor másnap reggel felébredtem, és megláttam egy élénk karmazsinvörös foltot a ropogós fehér szállodai lepedőn, az arcán lévő puszta rettegés a csontomig hatolt. Letépte az ágyneműt a matracról, könyörgött, hogy egyetlen kérdést se tegyek fel, és újra köddé vált az életemből. Pontosan egy hónappal később egy sürgős hívás egy miami kórházból bebizonyította, hogy az az éjszaka nem csupán a múltunkat nyitotta fel újra – egy olyan pusztító titkot tárt fel, amit már jóval azelőtt rejtegetett, hogy az útjaink egyáltalán keresztezték volna egymást abban a bárban.

A légkondicionáló zümmögött felettünk. Egy nyomtató kattant valahol a külső irodában. Az ablakon keresztül a napfény békésen megpihent a pálmafákon, mintha a világ nem most vált volna ketté egy előtte és egy utána részre.

A telefonom elhallgatott.

Egy másodperccel később megjelent egy üzenet.

Hol van? – Dr. Shah hívott. – Kérem, jöjjön vissza.

Felnéztem Mrs. Keatingre.

„Mindenről másolatra van szükségem.”

„Vannak adatvédelmi korlátozások.”

„Nem a fogadó beteg nevét kérem. Minden, a genetikai anyagomhoz kapcsolódó dokumentumot szeretnék.”

Összekulcsolta a kezét az asztalon.

„A jogi osztályunknak felül kell vizsgálnia a kérelmet.”

“Meddig?”

„Nem tudom megmondani.”

„Az a gyerek lehet az enyém.”

„Értem.”

– Nem – mondtam, és próbáltam uralkodni magamon. – Nem hiszem, hogy így gondolod.

Mrs. Keating nem vitatkozott.

Inkább fáradtnak tűnt, mint védekezőnek.

„Huszonhét éve dolgozom a reproduktív orvoslásban” – mondta. „Tudomásom szerint ezek a feljegyzések nem pusztán akták. Olyan döntéseket tartalmaznak, amelyekről az emberek azt hitték, hogy életük végéig magánügyeik maradnak.”

– Akkor mondd el, hogyan történt ez.

„Még nem tudom.”

„Dániel aláírása van rajtad.”

“Igen.”

„És Sarah-é.”

“Igen.”

„Ellenőrizték az aláírását?”

„Most ezt vizsgáljuk.”

Újra a papírra meredtem az asztalon.

Sarah Sanders.

Az aláírás úgy nézett ki, mint az övé.

Az S hosszú íve. A vezetéknév enyhe ferdesége. Láttam már ezt a kézírást születésnapi kártyákon, jelzáloghitel-papírokon, bevásárlólistákon és a házasságunkat lezáró válási szerződésen is.

Mégis valami nem stimmelt benne.

Túl óvatos volt.

Sarah igazi kézjegye gyors és kissé egyenetlen volt. Úgy tűnt, mintha valaki gyakorolta volna.

„Lefényképezhetem az oldalt?” – kérdeztem.

Mrs. Keating habozott.

Aztán közelebb csúsztatta a dokumentumot.

„Csak az a rész, amely a saját adatait és aláírásait tartalmazza.”

Több fényképet is készítettem.

A telefonom újra csörögni kezdett.

Sára.

Válaszoltam.

„Károly, hol vagy?”

Feszült volt a hangja.

„A klinikán vagyok.”

„A meddőségi klinika?”

“Igen.”

Szünet.

“Miért?”

„Elhoztam a beleegyezési okmányokat.”

„Megvárhattál volna rám.”

„Azt hittem, segítek.”

„Mindig azt hiszed, hogy segítesz, amikor egyedül hozol döntéseket.”

Normális esetben ezek a szavak vitát indítottak volna el.

Ezúttal alig hallottam őket.

„Sarah, nagyon figyelj.”

Valami a hangomban elnémította.

“Mi történt?”

„Visszajövök.”

„Mondd el most.”

„Nem akarom ezt telefonon intézni.”

“Károly.”

Lehunytam a szemem.

„Az egyik embrió hiányzik.”

Nem hallatszott hang a lány végéből.

“Sára?”

– Hogy érted azt, hogy eltűnt?

„A klinikai feljegyzések szerint négyen voltak, nem hárman.”

„Ez lehetetlen.”

„Az egyiket két évvel ezelőtt helyezték át.”

Megváltozott a légzése.

„Hová helyezték át?”

„Egy másik klinikára.”

„Ki által?”

Újra Daniel nevére néztem.

„Daniel aláírta a meghatalmazást.”

Olyan teljes csend lett, hogy azt hittem, vége a hívásnak.

Aztán Sára azt suttogta: „Nem.”

„Az aláírása rajta van az űrlapon.”

“Nem.”

„Az aláírásod is ott van.”

„Ez nem lehetséges.”

„Egy gyermek született, Sára.”

Hallottam, hogy valami leesik a vonal túlsó végén.

“Sára?”

„Itt vagyok.”

„Most jövök vissza.”

„Hozd be a lemezeket.”

„Vannak fényképeim.”

„Hozd el mindenedet, amid van.”

A hívás véget ért.

Mrs. Keating felállt, amikor én is felálltam.

„Mr. Miller, határozottan javaslom, hogy sem Ön, sem Ms. Sanders ne vegye fel közvetlenül a kapcsolatot a fogadó klinikával.”

“Miért?”

„Mert lehet, hogy van egy család, akinek nem volt tudomása semmilyen szabálytalanságról.”

Ez megállított.

Addig egyetlen gondolat foglalkoztatta az agyamat.