1. fejezet: A steril csapda

A vizsgálóban állt a drága eszpresszójával a kezében, és úgy tett, mintha semmi a világon nem zavarhatná meg tökéletes, arrogáns nyugalmát.

Négy napja nem aludtam.

David Vance ezt nem tudta. De hát számtalan dolgot már nem tudott rólam. Valakit ismerni figyelmet igényelt, és a férjem már jóval azelőtt abbahagyta ezt, hogy rájöttem volna, pontosan kinek az ágyára tévedt a figyelme.

Az Oakwood Női Klinikán tett időpontnak egyszerűnek kellett volna lennie. Gyorsnak. Magányos, klinikai megerősítésnek a bennem növekvő életről – egy életről, amelyet egy műanyag pálcán fedeztem fel a fürdőszobánkban, mindössze hetvenkét órával azután, hogy David becsomagolt egy dizájner bőröndöt, és kilépett a bejárati ajtónkon.

A kád szélén ültem, és a két rózsaszín vonalat bámultam, miközben búcsúszavai még mindig a fülemben visszhangoztak: Igazságra van szükségem, Lauren. Hitelességre van szükségem. És veled már nem találom meg.

Hitelesség. A szó hamuízű volt a számban.

A vizsgálóasztal szélén ültem, egy vékony, gyűrött papírköpenyben, amitől reszkettem a vállam a túllégkondicionált szobában. A férfira meredtem, akit hét éve szerettem. Méretre szabott szénszürke öltönyt viselt, tökéletesen fésült haja volt, és mélységes feszengéssel nézte az aranyóráját.

De David nem kötelességtudatból erőltette az eljövetelt ma. És biztosan nem egyedül jött.

Belépett a steril fehér szobába, szorosan a nyomában egy drága, fojtogató jázminparfümben úszó árnyék.

Peyton

Ő volt az a nő, aki a férjem dzsekijét viselte azon a fotón, amelyet a távozása utáni napon olyan lazán posztolt az internetre. A nő, akiről azt állította, hogy az „igazsága”, miután a legaljasabb, legalaptalanabb árulással vádolt meg, amit csak el lehet képzelni, hogy igazolja a távozását. A mosogató közelében állt, és tökéletesen manikűrözött, bíborvörös körömmel egy műanyag anatómiai modell szélét simogatta. Selyemblúzt viselt, ami többe került, mint az első autóm, és egy mosolyt, ami arra utalt, hogy egy rendkívül szórakoztató tragédiát néz.

– Még mindig nem értem, miért kell itt lennie – mondtam rekedtes hangon.

David felsóhajtott, hosszan, leereszkedően kifújta a levegőt, és lassan belekortyolt az eszpresszójába. „Peyton a társam, Lauren. Együtt oldjuk meg ezt a… szerencsétlen helyzetet… együtt. Az átláthatóság a mi alapunk.”

– Átlátszóság – ismételtem, miközben a papírköpeny szélét szorongattam. – Négy napja költöztél el.

– És ez alatt a négy nap alatt nekünk kellett feltakarítanunk a rendetlenséget, amit okoztál – szólt közbe Peyton mesterséges édességgel. Előrelépett, sarka hangosan kopogott a linóleumon.

David nem csak úgy elhozta a szeretőjét az ultrahangos vizsgálatra. Benyúlt a bőr aktatáskájába, és elővett egy elegáns, fekete bőr mappát.

– Na, intézzük el gyorsan, Lauren – mondta David, hangjából teljesen eltűnt az a melegség, amivel minden reggel üdvözöltem. A mappát az ágyam melletti kis fémtálcára dobta. A nehéz puffanás úgy visszhangzott a csendes szobában, mint egy kalapácsütés. – Délben igazgatósági üléseim vannak.

A bőrre meredtem. Az elején az aranyozott, dombornyomott betűkön a Vance & Associates Legal állt . „Mi ez?”

Peyton előrelépett, keze könnyedén, birtoklóan David alkarjára sújtott. Elmosolyodott, ajkai édesen, mérgesen íveltek. „Ez a végleges válási ítélet, drágám. És a házastársi vagyonról való átfogó lemondás.”

Elállt a lélegzetem. Hideg rettegés fojtotta össze a gyomrom, megfagyasztva az ereimben a vért.

– Megőrültél – suttogtam, és felnéztem Davidre.

– Tényleg? – nevetett David, a hangja éles és humormentes volt. – Megcsaltál, Lauren. Teherbe esteltél egy másik férfitól. Nem fogok fizetni a hibáidért. Már felvettem a kapcsolatot a bankkal, és befagyasztottam a közös számláinkat. És csak hogy tudd, ma reggel egy kellemes, hosszú beszélgetést folytattam a marketingcéged vezető partnereivel.

Megállt a szívem. „Mit tettél?”

– Nagyon érdekelte őket a… erkölcsi rugalmasságod – mondta David, tekintete üres és kifejezéstelen lett. – Egy családi értékekre épülő cég általában nem tart házasságtörőket magas beosztású vezetői pozíciókban. Éppen most vizsgálják felül a szerződésedet.

Porig égette az életemet. Három nap alatt felemésztette az összes megtakarításunkat, aktívan megpróbálta tönkretenni a szakmai hírnevemet, és most egy orvosi rendelőben áll, és követeli, hogy írjam alá a házat, amelynek építésében segédkeztem.

Peyton benyúlt a dizájnertáskájába, és elővett egy nehéz ezüsttollat. Felém nyújtotta, szeme csillogott a gyilkosság izgalmától.

– Csak írd alá, Lauren – dorombolta Peyton. – Őrizd meg a méltóságod minden foszlányát, ami még megmaradt. A baba, amit a nyakadban hordasz, elég bizonyíték a hűtlenségedre. Ne kényszeríts arra, hogy David nyilvános, megalázó tárgyaláson rángasson keresztül. Úgysem engedhetsz meg magadnak ügyvédet.

A tollra néztem. Arra a férfira néztem, aki kétszáz ember előtt állt az oltárnál, és megígérte, hogy utolsó leheletünkig szeretni fog.

Mielőtt megszólalhattam volna, a nehéz faajtó kilincse kattanva lassan elfordult.

2. fejezet: A szakítás

Dr. Sutton lépett be. Ötvenes évei végén járó nő volt, ősz haját komoly, komoly kontyba fogta hátra, és olyan szemekkel, amelyek harmincéves pályafutásuk során az emberi öröm és tragédia minden változatát látták már.

Megállt az ajtóban, éles tekintetével végigpásztázta a zsúfolt, feszült szobát. Felfigyelt David arrogáns testtartására, a tálcán lévő bőr mappára, a Peyton kezében lebegő ezüsttollra és az asztalon remegő testemre.

– Jobban szeretem, ha a vizsgálóim kevésbé zsúfoltak – mondta Dr. Sutton röviden, miközben letette a tabletjét a pultra. – Kik ők ketten?