1. RÉSZ
Délután négy óra tizenkettőkor a ranch, ahol dolgoztam, vezetője a kapun kidobta a bőröndömet, és úgy mutatott a nyolchónapos terhes pocakomra, mintha az lenne az én hibám.

– Igen, nem fogok teljes fizetést fizetni valakinek, aki csak félidőben dolgozik. Pakold össze a holmidat, mielőtt besötétedik.

Nem sírtam előtte.

Amennyire csak tudtam, leguggoltam, felvettem a bőröndömet, és ellenőriztem, hogy a férjem fényképét tartalmazó keret sértetlen-e. Az üveg egyik sarkában repedés volt, de Emiliano arca még mindig látszott mögötte: mosolygott, abban a kék ingben, amit a celayai polgári esküvőnk napján viselt.

Hét hónappal korábban egy közúti balesetben vesztette életét.

Azóta addig dolgoztam, amíg a testem már nem bírta elvinni a dobozokat, zsákokat vagy húszliteres vödröket.

Ez elég volt ahhoz, hogy kellemetlenné tegyen.

A tanya messze volt a várostól. A tervem az volt, hogy elmegyek San Miguel Octopanba, és megkeresem Emiliano egyik unokatestvérét, akinek a telefonszáma már nem működött.

Nincs más lehetőség.

Majdnem egy órán át sétáltam egy földúton, egyik kezemmel a hátamon, a másikkal a hasam alatt, amíg egy sikolyt nem hallottam.

Nincs korszak egy állatnak.

Gyermekkorod van

Néhány méterrel előttem láttam, egy keskeny szakadék szélén, amely átszelte a területet. A talaj beszakadt a lába alatt, a kisfiú pedig gyökereken lógva rugdosta a lábát egy kövekkel teli lejtőn.

Lezárva a lapot

—Nem bánom!

Arccal lefelé feküdtem, és a földön kúszva értem el a csuklóját.

A fiú hét-nyolc évesnek látszott. Az arcát por borította, és olyan gyorsan lélegzett, hogy alig tudott beszélni.

—Én egy caer-t nézek.

—Nincs mit szólnod hozzá.

A kereszteződés

Fájdalmas húzódást éreztem a hasam alatt, de nem engedtem el a gyereket.

Aztán lovat hallottam, majd futó lépteket.

Egy férfi jött az útról, a földre vetette magát, és megragadta a kisfiú másik karját.

– Tamás! Nézz rám!

Ketten együtt sikerült felemelnünk.

Amikor biztonságba került, a férfi olyan szorosan ölelte magához, hogy a fiú eltűnt a mellkasa előtt.

Ott ültem, és próbáltam levegőhöz jutni.

„Ki vagy te?” – kérdezte tőlem.

—Nadie. Másképp

Ránézett a horzsolt kezeimre, a hasamra, majd a néhány méterrel arrébb heverő bőröndre.

Anselmo Duarte volt a neve. A közelben egy citrusféléket, kukoricát és szarvasmarha-tenyésztést magában foglaló birtok tulajdonosa volt. Tomás volt az egyetlen fia.

– Ez egy csodálatos

– Ezek horzsolások

– És a baba?

—Ez egy film

Nem én teremtettem mindent.

Nem is erőltette a vitát.

A házam tíz percre van innen. Refugio nagynéném évekig ápolónő volt. Hadd nézze meg.

—Nem szükséges mentés

Változhat

– Nem ajánlom fel neked. Épp most mentetted meg a fiamat.

Látom az égboltot

Kevesebb mint egy óra volt már sötétedésig, és még kilométerek álltak előttem.

Éjjel elfogadva

Nem több

Anselmo birtokát La Providencia-nak hívták. Nagy volt, de nem hivalkodó. A főépületben széles folyosók, narancsfák és egy magpince voltak a hátsó részen.

Refugio megmérte a vérnyomásomat, hordozható Dopplerrel meghallgatta a babát, és egy tucat kérdést tett fel nekem.

– A gyerek jól van. Te kimerült vagy.

Anselmo az ajtóban várt.

— Honnan származik?

— A Las Ánimas ranchról.

-Család?

– Meghalt a férjem. Egyedül vagyok.

Elmagyaráztam neki, mi történt, anélkül, hogy túlzásba vittem volna a dolgot.

Amikor befejeztem, Anselmo pénzt vett elő a pénztárcájából.

—Vedd el.

Nem nyújtottam ki a kezem.

– Nem azért mentettem meg a fiadat, hogy fizetést kapjak.

-Nem az.

– Akkor ne változtasd a jótettedet adóssággá.

Eltette a bankjegyeket.

Azon az éjszakán a konyha melletti vendégszobában aludtam.

Másnap reggel, még napkelte előtt bepakoltam a bőröndömet.

Épp indulni készültem, amikor elhaladtam a vetőmagraktár mellett, és nedvesség szagát éreztem.

Között.

Nyitott zsákok, felcserélt címkék, vetésre szánt bab kukoricával keverve, és több doboz is közvetlenül a nedves falnak dőlve hevert.

Anselmo megjelent mögöttem.

-Mit csinálsz?

– Nézem, hogyan veszít pénzt.

Összeráncolta a homlokát.

Három sacket mutattam neki.

„Ezek a magok különböző parcellákról származnak. Ha összekevered őket, senki sem fogja tudni nyomon követni, melyik fajta vált be. És ez…”

Megérintettem egy nedves dobozt.

–…ez el fog romlani.

—Honnan tudod?

– Las Ánimasban végül leltárokat kellett rendszereznem, amikor már nem bírtam a súlyokat cipelni.

Elmagyaráztam az általam használt rendszert: kódok parcellánként, dátumonként és tételenként; páratartalom-szabályozás; be- és kilépési nyilvántartás; a zsákok javítása a termékveszteség előtt.

Anselmo mindent hallott.

Aztán egy asztalra mutatott.

– Dolgozz ma! Kifizetem az egész napot. Ha végeztél, eldöntheted, hogy el akarsz-e menni.

Elfogadtam.

Nem hálából.

Munkához.

Azon a napon annyi hibát találtam, hogy indokolttá vált a teljes átszervezés.

Tomás egy narancsfa alól figyelt engem. Alig szólt. Egy régi, kopott fatetőt tartott a kezében.

Refugio később elmesélte, hogy az édesanyja, Consuelo, két évvel korábban halt meg.

A fiú nem említette a nevét.

Anselmo sem.

A folyosó végén egy szoba volt, aminek az ajtaja mindig résnyire nyitva volt.

Senki sem ment be.

Consuelo régi varróműhelye volt.

Öt napból két hét lett.

Az időm nagy részét ülőmunkával végeztem, magokat rendezgettem, zsákokat javítottam, és két munkást tanítottam meg a nyilvántartás vezetésére.

Tamás közeledni kezdett.

Egy nap otthagyta a törött felsőjét az asztalomon.