1. RÉSZ
– Ne nyúlj ahhoz a kerékhez!

Felsikoltottam a kocsi alól, éppen akkor, amikor egy hatalmas kéz a faládára támaszkodott. Ha az a férfi akár csak néhány centivel is megmozdítaná, a tengelye leszakadhatna és összenyomhatna.

Kikúsztam a magammal hozott deszkán. A ruhám csupa zsír volt, a hajam kócos, és az arcom valószínűleg még rosszabbul nézett ki. A rám néző férfi magas, széles vállú, sötét szakállú volt, és olyan arckifejezéssel, mintha valami lehetetlent talált volna az udvarán.

—Mit használ?

—Marta Salgado

A ház felé nézett, majd az útra.

– Szóval, hol van az új házvezetőnő?

– Ő árulja.

Keményen hallgatott.

Több mint 130 kilót nyomtam. Évek óta hozzászoktam ehhez a szünethez. Az emberek először a testemet látták, és csak azután, ha szerencsém volt, minden mást.

Elővettem egy darab fémet a zsebemből.

–Ez a sasszeg tartotta a kocsija jobb kerekét. Valaki szándékosan reszelte le.

Mateo Barragán abbahagyta a rám való nézést, és a darabra nézett.

A tanyája a Sierra de Chihuahua-ban volt, néhány órányira Creeltől, ahol a kövezett út földúttá, majd puszta makacssággá változott. A fagyos évszakban Mateo lisztet, gyógyszert és tüzelőt vitt négy családnak, akik egy hágó túloldalán laktak, ahol még egy teherautó sem tudott biztonságosan elhaladni. Ezért használta azt a megerősített szekeret, amelyet két lova, Lucero és Moro húzott.

– Ma el akartam menni – mondtam.

—Mindössze néhány perccel később

– Azzal a darabbal nem jutottam volna el a második lejtőig.

Megmutattam neki a kocka körüli friss nyomokat.

Nincsenek kopások. Valaki szétszedte a jó részt, és egy gyengébbet tett be a helyére.

Mateo me miró megkülönböztet.

A húga, Elena levélben alkalmazott. Özvegy voltam, jó szakács, és képes voltam háztartást vezetni. Ezt olvasta el. Amit viszont nem olvasott el, az az utolsó oldal volt, ahol Elena elmagyarázta, hogy tizenegy évig dolgoztam a férjem, Julián mellett, teherautókat, pótkocsikat és mezőgazdasági gépeket javítottam.

Julian már két éve halott volt.

Még mindig nálam voltak a szerszámai.

Miközben a javítás befejeződött, egy férfi érkezett lóháton, egy Transportes Cárdenastól, a korábbi munkaadómtól származó kabátot viselve. Egy Octavio Cárdenas által aláírt levelet hozott.

Azt követelte, hogy adjam vissza a szerszámosládámat, mert szerinte az a cég tulajdona.

– Nem fogja elvinni – mondta Mateo.

Legyen kéznél

– Köszönöm, de ezt majd én magam intézem.

Elővettem egy mappát számlákkal és nyugtákkal.

– Mondja meg Mr. Cárdenasnak, hogy minden szerszámról megvan a számlám. És azt is mondja meg neki, hogy tudom, miért rúgott ki.

A hírvivő összeszorította az állkapcsát.

Rájöttem, hogy Cárdenas közönséges vasalkatrészeket vásárol, miközben a karbantartási utasításai edzett acélt írtak elő. Túl sokat kérdezősködtem. Másnap munka nélkül voltam.

Amikor a férfi elment, Mateo a dobozomra mutatott.

– Ennek köze van a kerékhez?

– Még nem tudom bizonyítani.

Bementünk reggelizni. Elena teljes levelét elé tettem.

Végigolvasta.

– Bocsánatot kell kérnem.

– Tisztességes bérrel és a munkám elvégzésének lehetőségével tartozol nekem. A bocsánatkérést külön elfogadom.

Most először majdnem elmosolyodott.

Aztán újra megnéztem a kosarat.

Találtam egy bőrdarabot a bal agy mögött elrejtve. Normál sebességnél semmit sem csinált. Hosszú lejtőn a hőtől megfeszült, lelassította a forgást, és végül megégette a tengelyzsírt.

Két különböző szabotázscselekmény.

Amint útra keltünk, Lucero furcsán kezdett viselkedni. Megkértem Mateót, hogy állítsa le a felszerelést.

A hám fő pántja belülről elszakadt. Nem annyira, hogy ott elszakadjon, de annyira, hogy egy lejtőn feladja.

Tartalék bőrrel javítottam meg.

Mateo megfigyelte a bevágást, majd az ösvényt.

— Három dolog.

-Három.

Folytattuk, mert a családoknak szükségük volt az élelmiszerre.

Lisztet, antibiotikumot, benzint és állati takarmányt szállítottunk. Az utolsó háznál egy kislánynak magas láza volt. Nem voltam orvos, így nem tettem úgy, mintha az lennék: segítettem lehűteni, ellenőriztem, hogy ihat-e, és meggyőztem a szüleit, hogy amint kivilágosodik, vigyék le az egészségügyi központba. Mateo otthagyta a műholdas rádióját, hátha rosszabbodik az állapota.

Éjszaka tértünk vissza.

Egy kilométerre a hágótól egy fenyőfa kidőlt elénk.

Nem volt szél.

Mateo egy lámpával lement, és percekkel később egy fehér zsebkendővel tért vissza.

Az egyik sarkába két betű volt hímezve: OC

Octavio Cárdenas.

Megszorítottam a reszelt sasszeget a kezemben.

Most először gondoltam arra, hogy Julian talán mégsem egy egyszerű idegösszeomlásban halt meg.

Ha te is Cárdenasra gyanakszol a négy jel után, maradj a 2. résszel, mert ott jelent meg a hiányzó bizonyíték.
2. RÉSZ
Majdnem éjfélkor érkeztünk meg a ranchra. Lefekvés előtt azt tettem, amit Julián tanított: mindent leírni, mielőtt a kimerültség eltorzítja a részleteket.

Dátum. Időpont. Lerakott kulcs. Bőrcsík. Vágott szíj. Kivágott fa. Zsebkendő monogramgal.

Mateo tanúként írta alá alul.

Aztán elővettem Julian három régi jegyzetfüzetét a bőröndömből.

„Minden javításról feljegyzést vezetett” – mondtam. „Milyen alkatrészt kért az ügyfél, milyen alkatrészt kaptunk, és mit szereltünk be.”

Két évvel a halála előtt Julián egy fagy miatt partra szállt, mert a tengely csatlakozójának egy darabja eltört. Órákat töltött a szabadban a javításával. Tüdőgyulladással tért vissza, és három héttel később meghalt.

Azt hittem, csak pechje van.

Aztán elkezdtem dolgozni a Transportes Cárdenasnál, és eltéréseket találtam.