A cég állami szerződésekkel rendelkezett elszigetelt közösségek ellátására. Számos megrendelésen „edzett acél” szerepelt; a számlákon olcsóbb vas szerepelt.

Egy korábbi balesetben meghalt egy sofőr, és a Cárdenas elveszített egy fontos szerződést. A technikai felelősség egy olyan tervet sújtott, amelyet Julián átnézett.

„Ha a jegyzetfüzeteik megegyeznek a hivatalos utasításokkal” – mondta Mateo –, „akkor tisztára mossák a nevüket.”

–És elmagyarázzák, miért akarja Octavio, hogy eltűnjek a beszélgetésből.

Három hétig dolgoztam a farmon és szerveztem a tesztjeimet. Roberto és Miguel testvérek, Mateo segítői, minden alkalommal, amikor egy hám vagy egy kerék másképp hangzott, konzultáltak velem.

Máté is megváltozott.

Nem úgy védett meg, mintha haszontalan lennék. Megkérdezte, mire van szükségem, és hagyta, hogy én döntsek.

Egy nap találtam a műhelyben egy deszkát, aminek szélesebbek voltak a kerekei, mint amin a szekerek alá szoktam férkőzni.

– Sikerült?

– A másik a súlyától oldalra billent.

Vártam a gúnyt.

Nem érkezett meg.

„Szükségem volt egy olyanra, ami jól illik rá” – tette hozzá.

Ez a részlet jobban megijesztett, mint be akartam vallani.

A negyedik héten Octavio megérkezett egy városi rendőrtiszttel. Azt állította, hogy elloptam egy műszaki tervet.

Én magam nyitottam ki a dobozomat.

Nem volt semmilyen terv.

Átadtam az ügynöknek a számláim másolatait, a Mateo által aláírt menetnaplót és a szabotázs leírását. Mateo átnyújtotta a zsebkendőt.

Octavio megvárta, amíg az ügynök néhány lépést hátrébb lép.

–Okos, Marta. De az okosság nem mindig védi meg.

– Ez fenyegetés?

Öröm nélkül mosolygott.

– Ez egy javaslat.

Nem vitatkoztam. A homályos fenyegetések nem voltak bizonyítékok. A viselkedése okot adott a gyors cselekvésre.

Mielőtt elment, a rendőr elmagyarázta, hogy a térkép állítólagos ellopását nem bizonyított bűncselekményként, hanem lopás hiányaként fogják feljegyezni. Megkérdeztem tőle az ügyszámot. Azt is kértem, hogy fényképezze le a dobozt úgy, ahogy van. Octavio alig ráncolta a homlokát.

Ez megerősített bennem valamit: reméltem, hogy találok valamit, amit még nem sikerült elültetnem.

Még aznap délután lezárt borítékba tettem az eredeti számlákat Elena Barragánnal, a másolatokat pedig a ranchon hagytam. Julián jegyzetfüzete nálam maradt, mert még mindig a dátumokat hasonlítgattam. Ez volt a hibám. Nem azért, mert megbíztam Mateóban, hanem azért, mert azt hittem, hogy Cárdenas megvárja, amíg a jogi eljárás előrehalad, mielőtt újabb lépést tenne.

Másnap Mateo Chihuahua városába utazott, hogy hitelesített másolatokat kérjen a közbeszerzési szerződésekhez kapcsolódó karbantartási megbízásokról.

Azon az éjszakán zajt hallottam a pajtában.

Nem egyedül mentem ki. Felébresztettem Robertót és Miguelt.

Együtt mentünk be.

Az oldalsó ajtó még mindig zárva volt, de Julian egyik jegyzetfüzete hiányzott a kocsi alól, ahol dolgoztam.

A legfontosabb.

Hatvanhárom oldalnyi specifikáció.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

„Nem fogják elpusztítani” – mondtam. „Meg fogják változtatni.”

Miguel hajnalban lovagolt, hogy utolérje Mateót.

Hét órakor Mateo visszaért.

– Mondd el, mire van szükséged.

– Egy ügyvéd. Hitelesített másolatok, mielőtt bárki hozzányúlna az iratokhoz. És senki ne vádoljon olyannal, amit nem tudunk alátámasztani.

Tomás Garzával, Mateo által ajánlott ügyvéddel mentünk Chihuahuába. Hivatalosan kérte az iratok megőrzését, és megszerezte a kapcsolódó megrendeléseket.

Három év alatt tizennégy karbantartási jelentésben edzett acél szerepelt.

Cárdenas számlái ugyanazon dátumokon közönséges vasat mutattak.

Tizenkét eltérést lehetett bizonyítani a jegyzetfüzet nélkül.

Az egyik megfelelt annak a balesetnek, amelyben a sofőr meghalt.

Egy újabb baleset a lerobbanás után, ami Juliánt négy órával fagypont alatt hagyta.

Aztán megértettem a csavart: Cárdenas nem azért kezdett szabotálni dolgokat, hogy megijesszen. Éveket töltött azzal, hogy pénzt takarítson meg silány alkatrészeken és elfedje a hibákat; most hajlandó volt újakat gyártani, hogy megvédje azt, amit már elkészített.

Amikor visszatértünk a tanyára, Roberto a bejáratnál várt minket.

– Van bent egy férfi – mondta. – Cárdenasnak dolgozik.

Lefagytak a kezeim.

– Mit akarsz?

Roberto a táskámra nézett, majd a házra.

– Azt mondja, hogy nála van Julian jegyzetfüzete, és be tudja bizonyítani, hogy ki rendelte el az ellopását.

Ha tudni szeretnéd, miért döntött úgy az a férfi, hogy visszaadja, és mi történt, amikor Cárdenasnak válaszolnia kellett, folytasd a 3. résszel.
3. RÉSZ
A konyhámban ülő fiatalembert Daniel Murillónak hívták. Körülbelül huszonhat éves volt. Mindkét kezével úgy fogta Julián jegyzetfüzetét, mintha az sokkal többet nyomna, mint a hatvanhárom oldala.

Felismertem a kávéfoltot a borítón.

– Tedd az asztalra – mondtam.

Megcsinálta.

Nem rohantam oda hozzá, hogy megöleljem. Először is átnéztem a gerincet, a számozott oldalakat és a Julián által a javítások mellé tett ceruzajeleket. Minden egyes oldalról fényképet készítettem, mielőtt folytattam volna a beszélgetést.

– Bementél a pajtába?

-Igen.

— Ki rendelte meg?

Dániel nagyot nyelt.

—Octavio Cárdenas.

-Írásban?

– Nem. Az irodájában. De később két üzenetet is küldött nekem, hogy megkérdezze, „megoldódott-e már”.

Ez hasznos volt.

Daniel megmutatta a telefonját. Az üzenetekben nem az állt, hogy „lopják el a jegyzetfüzetet”, de benne volt a dátum, az időpont, és egy utasítás, hogy „szüntessék meg a problémát, mielőtt Barragán visszatér Chihuahuából”.

Ez nem vallomás volt, hanem megerősítés.

„Miért jött vissza?” – kérdeztem.

Dániel a jegyzetfüzetbe nézett.