1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor a férjem három napig házas volt, lecseréltette a zárat a házán, hogy rákényszerítsen a munkám átadására, végre megmutatta, kivel mentem feleségül.

Elena Salgado vagyok, harmincnyolc éves, és antik bútorokat restaurálok egy nagy házban Querétaro belvárosában. Egy nyolcéves kisteherautót vezetek, és az ingem ujja szinte mindig lakkfoltos.

Mauricio Beltrán csak ennyit gondolt rólam.

Amit sosem mondtam el neki, az az volt, hogy az első férjem, Julián, majdnem három évvel azelőtt meghalt, hogy megismerkedtem Mauricióval, és rám hagyta a Grupo Albor, egy öt országban vagyonnal rendelkező magánkézben lévő ingatlanbefektetési cég többségi tulajdonrészét. A nettó vagyonom meghaladta a nyolcszázmillió pesót.

Julian tanított nekem valamit:

– Ha valaki előbb ismeri a pénzügyeidet, mint a jellemedet, sosem fogod megtudni, melyik érdekelte őt először.

Kedden feleségül vettem Mauriciót, egy kis polgári szertartás keretében. Szerdán a fia, Rodrigo betört a műhelyembe, és olyan erősen lökte be az ajtót, hogy a csengő megzörgött az üvegen.

Huszonhét éves volt, és úgy nézett rád, mint aki már eldöntötte, hogy a válaszod igen lesz.

Ott hagyott egy mappát az asztalomon.

—Itt található

Mögötte egy fiatal ügyvéd jött szürke öltönyben.

—Mi ez?

– Apám szállodaláncának likviditásra van szüksége. Ez az ingatlan egy áthidaló kölcsön fedezetéül szolgál majd. Apportként fog szolgálni egy céghez, lezárjuk az üzletet, és te továbbra is itt fogsz dolgozni.

Nyissa meg a szőnyeget

– Nem fogok aláírni egy tulajdonjog-átruházási szerződést anélkül, hogy elolvasnám.

Rodrigo megcsinálta a rizst.

– Bútorokat restaurálsz, Elena. Mi szállodákat üzemeltetünk. Nem kell értened az egész szerkezetet.

Aztán bejött Mauricio.

– Ma este akartam elmagyarázni neked – mondta. – Ez átmeneti. Három hét, legfeljebb egy hónap.

–Ez a műhely már azelőtt az enyém, hogy megismertelek.

–És most már házasok vagyunk. A párkapcsolat azt is jelenti, hogy támogatjuk egymást.

Nincs vita. Olvassa el

A javasolt okirat az ingatlant a csoportján belüli egyik vállalatra ruházta át. Tartalmazott egy záradékot, amely korlátozta a jogomat bizonyos intézkedések megtámadására, valamint egy függeléket, amely felvázolta a Hoteles Beltrán pénzügyi kötelezettségeit.

Ott láttam meg azt a nevet, ami mindent megváltoztatott.

Albor Csoport, SAPI de CV

Mi empresa figuraba como acreedor igazgató.

Évekig Ignacio Lunára, a pénzügyi tanácsadómra bíztam a napi adminisztrációt. Tudott a nagyobb tranzakciókról, de nem minden, a hitelbizottság által megszerzett instrumentumról.

Még így sem volt kétség.

A család, amelyik megpróbálta átvenni a műhelyem, már tartozott egy olyan cégnek, amelyet én irányítottam.

Szőnyeg

– Azt akarom, hogy az egyik ügyvédem nézze át.

Mauricio színlelt türelemmel nézett rám.

„Nem engedhetsz meg magadnak egy olyan ügyvédet, aki ezt érti. Bízz bennem.”

A nap további részében kértem tőle.

Amikor elmentek, bezártam a műhelyt, és egy széfből kivettem a telefont, amit az Albor-ügyekhez használtam.

Ignacio a második csengésre felvette.

– Tudnom kell, hogy a Hoteles Beltrán elsőbbségi adósságának hány százalékát birtokoljuk.

– Hatvankét százalék. Két szövetség megszegéséhez is közel állnak.

– Vásárold meg a többit.

Csend lett.

-Minden?

– Mindent. Azt akarom, hogy Albor legyen az egyetlen hitelező csütörtökig.

Kérdeztem tőle a likviditási tartalékkövetelményeket és a Mauricio által kiállított legfrissebb igazolásokat is.

Aznap este a bátyjánál, Estebannál vacsoráztunk. Evés közben úgy beszéltek a kölcsönről, mintha a műhelyem már eleve az övék lenne.

A felesége, Veronica, rám mosolygott.

– Ha majd befejezed a műhelyt, talán tudok neked munkát adni az ügynökségemnél. Ügyek intézése, időbeosztás, egyszerű dolgok.

– Milyen kedves – válaszoltam.

Bementem a fürdőszobába és megnéztem a telefonomat.

Ignacio megerősítette, hogy Albor már megvásárolta a fennmaradó harmincnyolc százalékot.

Talált valami rosszabbat is.

Ugyanazon a reggelen Mauricio kiürítette a két nappal korábban nyitott közös számlánkat, és átutalta a pénzt a cége egyik működő számlájára. Azt írta nekem, hogy „banki korrekcióról” van szó.

De ezt az egyenleget a hitelezőinek ígéretet tett tartalék részeként számolta el.

Kifizetéskor tizenhétezer pesóval volt a megállapodás szerinti minimum alatt.

Felhívtam Ignaciót.

—Aktiválja a szerződésszegési értesítést a szerződésnek megfelelően.

Visszamentem az asztalhoz.

Tíz perccel később Mauricio mobiltelefonja rezegni kezdett.

Válaszolt és elsápadt.

–Hogy érted azt, hogy mindent megvettek? Kik?

Letette a telefont.

Esteban feléje hajolt.

-Mi történt?

– A fő hitelezőnk megvásárolta a fennmaradó adósságot. Csak felgyorsították a kölcsön visszafizetését. Hetvenkét óránk van.

-Ki az?

Mauricio a képernyőre nézett.

—Albor Csoport.

Ittam egy korty vizet.

Az asztalnál még senki sem tudta, hogy akaratlanul is kiejtették a nevemet.

2. RÉSZ
A visszaút csendes volt. Mauricio telefonált a kocsiból: a pénzügyi igazgatóját, két bankot, egy volt üzlettársát. Mindannyian további információkat kértek. Egyikük sem ígért pénzt.

Kinéztem az ablakon.

Másnap reggel én ébredtem fel előbb, mint ő. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és felkaptam a táskámat.

Amikor elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtóban, nem ment be.

Újra próbálkoztam.

A zár új volt.

– Nem mész el, amíg alá nem írod.

Mauricio a lépcsőn állt, az előző napi gyűrött ingét viselte, és egy rézkulcsot tartott az ujjai között.

– Lecserélted a zárat?

– Éjszaka jött egy lakatos. Ez a ház az enyém. Ha vissza akarsz jönni, írd alá a műhely átadás-átvételét.

Néhány másodpercig néztem rá.