– Épp most sokkal rosszabbra fordult egy pénzügyi beszélgetés.

Súlyos.

– Ne csinálj belőle nagy ügyet. Aláírod, adok neked egy kulcsot, és minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Nem vitatkoztam.

Bementem a konyhába, kinyitottam a hátsó ajtót, és kimentem a teraszra.

Nem gondoltam arra, hogy lecseréljem a zárat.

Rendeltem egy autót egy alkalmazáson keresztül.

Negyven perccel később megérkeztem egy juriquillai lakáshoz, amiről Mauricio nem is tudott. Egy Julián által évekkel korábban létrehozott holdingtársaság nevére volt bejegyezve. Kívülről nem volt hivalkodó, de egy szerény épület legfelső emeletén helyezkedett el, és egy tágas nappaliból nyílt kilátás a városra.

Ignacio már ott volt.

Vele volt Lucía Montalvo, egy vállalati jogász, aki évekig dolgozott velem és Juliánnal.

Az asztalon szerződések, bankszámlakivonatok és garanciák másolatai hevertek.

„A szerződésszegés jogos” – mondta Lucía –, „de nem akarom, hogy ez egyetlen számtól függjön. Ha előtörlesztést fogunk kérni, akkor minden feltételezést felül kell vizsgálnunk.”

Pontosan ezt akartam.

Nem bosszúra volt szüksége. Jogilag egyértelmű álláspontra volt szüksége.

Hat órát töltöttünk az információk áttekintésével.

Jelentési késedelmeket, a megállapodás szerinti küszöbérték alatti kamatfedezetet, valamint két olyan szállodát találtunk, amelyeket különböző hitelezők esetében eltérő feltételezések alapján értékeltek. Ez utóbbi önmagában nem bizonyított csalást, de hivatalos ellenőrzést indokolt.

Találtunk még valamit.

A Rodrigo által a műhelyembe hozott dokumentum nem csupán ideiglenes garancia volt. Az ingatlant átvevő céget Esteban irányította, nem Mauricio, és nem volt automatikus kötelezettségem arra, hogy az áthidaló kölcsön lejárta után visszaadjam nekem az ingatlant.

Mauricio hazudott nekem.

Lucia az ujjával a záradékra mutatott.

– Ha aláírtad volna, a műhely visszaszerzése tőlük függött volna.

Jeges nyugalmat éreztem.

Nincs düh.

Világosság.

– Készítse elő a hivatalos elutasítást. És dokumentálja a ma reggeli kényszerítést.

– Jelenteni akarod?

– Először is szeretném jegyzőkönyvbe venni a vallomásomat. Aztán majd én döntök.

Azon a délutánon Mauricio hatszor írt nekem.

Az első agresszív volt.

„Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.”

A második, békülékeny.

„Ezt majd elintézzük egymás között.”

A harmadik:

„Rodrigo csak segíteni akart.”

A negyedik:

„Öt óra előtt alá kell írnod.”

Az ötödik fél hétkor érkezett:

„Ne tegyél semmi olyat, ami tönkreteszi ezt a családot.”

A hatodikra ​​nem válaszoltam.

Hét órakor Ignacio megerősítést kapott, hogy az Albor lett a Hoteles Beltrán összes konszolidált pénzügyi adósságának egyedüli hitelezője. A szerződés lehetővé tette a korai visszafizetést meghatározott szerződésszegések esetén, és ha ezeket nem orvosolták, a megfelelő vagyonkezelői alapon keresztül fedezetként adott eszközökre vonatkozó előírt eljárás megindítását.

Nem akartuk egyik napról a másikra „elvenni tőlük a szállodákat”.

Pontosan azokat a mechanizmusokat akartuk használni, amelyekre aláírtak.

Kilenc órakor Mauricio küldött nekem egy újabb üzenetet.

„A potenciális befektetőkkel való találkozó holnap lesz az Aqueduct Clubban, 8-kor. Ne menj el. Nem értesz ehhez az üzleti élethez, és csak rossz színben tüntetnél fel.”

Kétszer is elolvastam.

Aztán kinyitottam egy szekrényt, amit szinte soha nem használtam.

A háttérben egy tintakék öltöny látszott, amit Mexikóvárosban varrtam rendelésre, a Juliánnal kötött legutóbbi nagy üzletemre. Nem voltak rajta látható logók, és nem is volt rá szükség.

Másnap feltettem.

Hét óra ötvenötkor beléptem az Aqueduct Klubba.

Mauricio egyszer elvitt oda enni, és némi büszkeséggel elmagyarázta, milyen nehéz tagnak lenni.

Soha nem mondtam el neki, hogy a Grupo Albor évekkel korábban finanszírozta az egyik csarnokának felújítását, és hogy én még mindig az örökségvédelmi tanács tagja vagyok, amely felügyelte ezt a hozzájárulást.

A recepciós felismert engem.

– Jó estét kívánok, Salgado asszony. Az Alapítók Csarnokában vannak.

– Köszönöm, Marianna.

Végigsétáltam a folyosón.

Az ajtó mögött Esteban hangját hallottam:

– Ha ez a befektető átvállalja az adósságot, akkor lesz némi mozgásterünk.

Rodrigo így válaszolt:

– Ma el kell fogadnia az átszervezést.

Kinyitottam.

Mind a négyen rám néztek.

Veronika összevonta a szemöldökét.

Mauricio felállt.

– Megmondtam, hogy ne gyere.

Sietőség nélkül bementem.

-Tudom.

– A befektető bármikor megérkezhet.

Otthagytam a mappámat az asztal főttjén.

– Itt van.

Mauriciónak két másodpercbe telt, mire megértette.

Esteban ötöt szerzett.

Rodrigo egy pillanatra elállt a lélegzete.

Leültem.

—Én vagyok a Grupo Albor többségi részvényese.

Senki sem szólt semmit.

Kinyitottam a mappát.

– És tegnap óta én vagyok az a személy is, aki a Hoteles Beltrán adósságának száz százalékát ellenőrzi.

3. RÉSZ
Mauricio a széke támlájára nyugtatva állt.

– Ez nem lehet igaz.

-Az.

Rodrigo reagált először.

– Azért mentél hozzá az apámhoz, hogy bekerülj a céghez.

– Apád tudta, mivel foglalkozom. Bútorokat restaurálok. Ez sosem volt hazugság.

– De ezt eltitkoltad.

– Elrejtettem a vagyonomat. Nem hamisítottam a személyazonosságomat, és nem kértem hozzáférést a számláidhoz. Elhoztad a szerződéseidet a műhelyembe.

Esteban kinyitotta a mappát, amit az asztalon hagytam.

Lucía elkészítette az adósságpapírok, az átruházási értesítések, az Alborban lévő részesedésem, a szerződésszegési jelentés és a szerződéses ütemterv másolatait a kártalanításra vagy fizetésre vonatkozóan.

Minden ellenőrizhető.

Mauricio lassan leült.

– Mióta?

– Julián halála óta Albor felett az enyém az irányítás.

Az arckifejezése megváltozott.

„Mennyi pénzed van?” – kérdezte Rodrigo.

– Ennek semmi köze ehhez a találkozóhoz.

Veronika az ujjaival kopogtatta az asztalt.