„Drágám, van egy saját, háromszobás lakásom, miért költöznék át anyád egyszobás odújába?” – kérdeztem, amikor ledobta a bőröndjeit az előszobában. Erre ő azt felelte, hogy ez „mindenkinek a legjobb” lenne. Nem álltam le vitatkozni; elővettem a telefonomat, és felhívtam a volt feleségét. És ekkor derült ki, miért hozta át már most a gyerekei cuccait az én házamba.

1. RÉSZ
– Pakold össze a holmidat, Mariana. Szombaton költözünk.

Diego két bőröndöt dobott le a lakásom folyosójára, mintha épp most jelentette volna be a kettőnk között megszületett döntést.

Továbbra is a kezemben tartottam a kávéscsészémet.

A Del Valle negyedben laktunk, egy 118 négyzetméteres lakásban, amit a nagyapámtól örököltem: három hálószoba, egy dolgozószoba, egy konyha, és semmi jelzálog. Már azelőtt az enyém volt, hogy férjhez mentem. Diego három éve élt velem, és hozzájárult a közüzemi számlákhoz és a bevásárláshoz, de soha nem fizetett lakbért, és nem fektetett be az ingatlanba. Ez a megállapodás mindig is világos volt, ezért zavart, hogy úgy beszélt a helyről, mintha alkudni tudna rajta.

—¿A mi utunk?

– Anyukám iztacalcoi lakásába. Az egyszobásba. Már kiköltözött a bérlőitől. Tíz százalékkal a piaci ár alatt adja nekünk bérbe.

Ránéztem

– Saját tulajdonú házunk van.

– Ez túl nagy. Jobban is kihasználhatjuk.

Térjünk vissza

—Mit jelent az „aprovecharla”?

Diego vigyázott a szobára.

Anyukám már megtette a magáét. Kevesebb lakbért fizetünk, és azt más dolgokra költjük.

Valami nem stimmelt. Graciela, az anyósom, tizenöt pesón vitatkozott a parkolásért. Nem lakoltatná ki a pontos bérlőket nagylelkűségből. Ráadásul Diego hetek óta autóalkatrészeket és részegységeket vásárolt egy rendkívül drága számítógéphez.

Aztán megláttam egy félig nyitott bőröndöt.

Egy rózsaszín pulóver és egy plüss dinoszaurusz tűnt ki.

Nekem nem voltak gyerekeim. Diegónak voltak: a tizenegy éves Mateo és a nyolcéves Emiliano, Laurának, a volt feleségének a fiai.

A weboldal egy eleme

– De ki az?

Diego elsápadt

—Laurától

– Miért vannak a házamban a volt feleséged és a gyerekeid holmijai?

– Mert egy darabig itt fognak maradni.

Nincs őrlemény. Jogász vagyok, és tudom, hogy ha valaki hazudni kezd, a legjobb, ha hagyjuk beszélni.

– Egy perced van, hogy elmagyarázd nekem.

— Laurának problémái vannak a lakbérrel.

-Gyerünk!

– Én is alacsony vagyok.

-Gyerünk!

– Hat hónapnyi gyermektartásdíjat tartozom.

Ez nagyon megütött. Diego hónapok óta esküdözött, hogy teljesíti a gyermekei iránti kötelezettségeit.

– Mit csináltál azzal a pénzzel?

Lesütötte a tekintetét

– Vettem néhány házat

—Mit szeretnél?

– Egy karbonszálas csomagtartó, egy kipufogó, néhány hangszóró… és egy grafikus kártya.

Lélegezzünk ki a helyünkből

– A gyerekeid pénzéből átalakítottál egy tizenhét éves autót.

—Nem, nem digas así.

– Hogyan szeretnéd, hogy elmondjam?

Végigfuttatta a kezét a haján.

Laura azt mondta, hogy visszaköveteli az összes elmaradt lakbért. Egyezséget javasoltam: ő és a gyerekek lakbérmentesen élnek itt, ő ad nekem egy kis időt a tartozás törlesztésére, és anyámhoz költözünk.

– És mikor hatalmaztam fel arra, hogy kölcsönadjam az ingatlanomat az egyik adósságod kifizetésére?

– Házasok vagyunk.

– Ettől még nem vagy a lakásom tulajdonosa.

– Három hálószoba van, Mariana.

– Van ott egy ajtó is.

Diego dühös lett.

– Már mindenkivel beszéltem. – Laura egyetértett, és anyukám már kiköltöztette a bérlőit. Minden a tervek szerint halad.

„Mindenkivel.”

Kivéve velem. Ráadásul volt még egy részlet: előző este hallottam, ahogy kinyitotta az íróasztalom fiókját, ahol a kulcsok és a háztartási dokumentumok másolatait tartottam. Akkor azt hittem, nyugtát keres. Most már nem voltam benne olyan biztos.

„Menj dolgozni!” – mondtam neki. „Hadd gondolkodjam.”

Az arca ellazult. Azt hitte, győzött.

– Tudtam, hogy megérted.

Amikor elment, bezártam az ajtót és felhívtam Laurát.

Két órával később találkoztunk egy narvartei kávézóban. Nővéregyenruhában érkezett, sötét karikák voltak a szeme alatt, és egy mappával teli nyugtával.

Megmutatta nekem a hiányos átutalásokat és Diego üzeneteit, miszerint „pénteken” fizet. Megmutatott egy e-mailt is tőle:

„Mariana már engedélyezte a költözést. Elkezdhetsz küldözgetni dolgokat.”

– Azt mondta, a te ötleted volt – mondta Laura. – Hogy segíteni akarsz nekünk.

– Azt mondta, hogy az anyja szolidaritásból kedvezményt adna nekünk.

Laura keserűen felnevetett.

Rezgett a mobilom.

Graciela.

Bekapcsoltam a hangszórót.

– Mariana, mikor kapom meg az első havi fizetést? Már visszafizettem a kauciót a bérlőimnek.

– Minek az első hónapja?

– A bérleti díjból. Tizennégyezer peso. Diego azt mondta, holnap költözöl.

Laurára néztem.

–Ez furcsa. Azt mondta, hogy azért költözünk, hogy ingyen odaadhassa Laurának a lakásomat.

Csend.

Aztán Graciela nagyon lassan megszólalt.

– Azt mondta, hogy harmincezerért fogod kiadni a lakásodat, és hogy ebből kifizetnek engem, félreteszik a különbözetet, és ő segít a gyógyszereimmel.

Diego nem kötött üzletet.

Három egymással összeegyeztethetetlen hazugságot eszelt ki.

„Graciela” – mondtam –, „gyere el ma este. Laura is itt lesz.”

– Megyek – felelte. – És a fiamnak jobb lenne, ha előállna valami magyarázattal.

Letettem a telefont.

Laura rám nézett.

– Mit fogsz csinálni?

Elmentettem az e-mail címüket a telefonomon.

– Először hallgassátok meg hárman előtte. Aztán mindegyikőtök eldönti, mit kezd a hazugság rá eső részével.

Azon az estén Diego rá fog jönni, hogy a nők, akiket a kényelem kedvéért elkülönített, már elkezdték összehasonlítani a verzióikat.

2. RÉSZ
Laurával minden üzenetet átnéztünk, mielőtt szakítottunk. Nem ígértem neki, hogy a bíró másnap mindent megold. Elmondtam neki az igazat: dokumentálnia kell a tartozást, és jogi lépéseket kell tennie a családjogi bíróságon, hogy behajtsa a fennmaradó összeget és biztosítsa a jövőbeni fizetést.