ELSŐ RÉSZ
– Ha egyedül hal meg, keresse meg egy szomszéd – mondta a saját fia a telefonban, abban a hitben, hogy az anyja nem hallja.

Doña Matilde sosem felejtette el ezt a mondatot. 79 éves volt, és egy olajfaligetben élt Dolores Hidalgo külvárosában, Guanajuatóban, egy olyan birtokon, amelyet a férjével együtt építettek, amikor mindketten fiatalok voltak. A férje 18 évvel ezelőtt halt meg. Két gyermekük, Arturo és Verónica, Querétaróba, illetve Leónba költöztek. Először telefonáltak. Később csak akkor jelentek meg, amikor pénzre volt szükségük.

Legutóbb elvették a faliórát, a nagymamájától egy arany karkötőt és szinte mindent az eladásra kínált termésből.

– Nincs már itt annyi mindenre szükséged, anya – mondta neki Arturo.

Attól kezdve Matilde egyedül vacsorázott.

Azon a júniusi délutánon, éppen a kaput csuktam be, amikor egy fiatal nőt láttam sétálni az ösvényen egy kisgyermekkel a karjában. Mellette egy sovány, barna szamár állt, két zsákot és egy összegöngyölt takarót cipelve. A fiatal nő tornacipője szakadt volt, ruhája pedig poros.

– Jó napot! – mondta. – Lucia vagyok. A boltban azt mondták, hogy segítségre lehet szükségem.

Matilde megragadta a mesquite sétapálcát, ami a férjéé volt.

—Nincs szükség nadie-ra.

Lucía nagyot nyelt. A körülbelül kétéves gyermek nehezen lélegzett, és kipirult az arca.

– Pénzt jöttem kérni. Tudok takarítani, főzni, állatokat gondozni, földet művelni. A fiamat Emilianonak hívják. A szamarat Canelonak hívják. Nincs hol aludnunk.

Matilde elviselte a szívét.

– Akkor nézz körül a faluban.

Lucia lesütötte a szemét, de mielőtt elment, mondott valamit, amitől elállt a szava.

„Azt mondták, hogy a gyerekeid alig jönnek hozzád. Nevelőszülőknél nőttem fel. Soha nem volt anyám. Ha hagyod, hogy itt maradjak, akár csak néhány napra is, hadd gondoskodjak rólad úgy, mint az anyám, akinek soha nem volt.”

Matilde dühöt érzett. Nem Lucía iránt, hanem önmaga azon része iránt, amely hinni akart neki.

– A szép szavak olcsók.

Mennydörgés robajlott a dombok felett. Elkezdett esni az eső. Emiliano felnyögött, Lucía pedig szorosan magához ölelte a férfit.

„Csak mondd meg, van-e fedél a feje felett, ahol átaludhatja az éjszakát. Lázas. Holnap indulunk.”

Matilde a gyerekre nézett, majd a szamárra, akinek a bordái kilátszottak a bőre alatt.

–A fészer a tyúkól mögött van. Csak ma estére.

Egy órával később, miközben a vihar a hullámlemezeket ostorozta, Matilde megpróbált egy kis híg levest enni. Nem bírta. Végül egy kancsó vízzel, kenyérrel, sajttal és egy üveg gyerek paracetamollal a kezében kelt át az udvaron, amit Guaraba az unokáknak tartott, akik sosem jöttek el.

Másnap reggel kiment, elszántan búcsúztatva őket, de az udvart felsöpörve, a csirkék itatóit tisztán találta, a három éve elhanyagolt zöldségeskertet pedig két sorban gyommentesen. Lucía már kikötötte a holmiját Canelón.

– Amint a gyerek teljesen felébred, indulunk – mondta. – Köszönjük a tetőt.

Matilde látta, hogy valójában nem várt semmit.

– Maradj, amíg Emiliano felépül.

A napok hetekké váltak. Lucía rendbe tette a tyúkólat, felélesztette a zöldségeskertet, és megtanulta metszeni az olajfákat, ahogy Matilde tanította neki. Canelo egyre hízott. Emiliano követni kezdte a csirkéket az udvaron, olyan örömmel nevetve, amilyet évek óta nem hallottak abban a házban.

Egyik reggel Matilde kenyérillatra ébredt. Lucía kitisztította a régi vályogtüzelésű kemencét, és sütött egy kenyeret.

Matilde megkóstolt egy falatot, és könnybe lábadt a szeme.

– Olyan íze van, mint anyámé.

Lucia megfogta a kezét.

– Akkor hadd csináljam meg minden héten.

Azon a napon Matilde abbahagyta a „lány” becenevet.

– Bent fogsz aludni. Te és a gyerek. Elég a fészerből.

Lucia tiltakozni akart.

– Ne vitatkozz.

Csend lett.

– Köszönöm… anya – mondta Lucia.

Matilde lehunyta a szemét.

Hónapokkal később Emiliano már „nagymamának” szólította.

De a boldogság hamarosan felkeltette a figyelmet. A boltban Doña Chayo elkezdte mesélni, hogy Lucía egy aranyásó, aki összejött egy magányos idős asszonnyal, hogy átvegye a ranchot.

A pletyka eljutott Arturohoz.

Egyik reggel egy fekete terepjáró állt meg a kapu előtt. Arturo kiszállt anélkül, hogy megölelte volna az anyját. Ránézett Lucíára, a gyerekre, Canelóra, a zöld kertre és a lángoló sütőre.

– Kik ezek az emberek, akik betörtek a birtokomra?

Matilde a földbe szúrta a botot.

– Nem a te tulajdonod. Az én házam.

Arturo megvetően mosolygott.

– Anya, vagy még ma rúgod ki őket, vagy megkérek egy bírót, hogy vizsgálja meg, még mindig képes vagy-e kezelni a vagyonodat.

Lucia elsápadt.

Matilde sz.

Mert miközben a fia beszélt, ő épp egy olyan döntést hozott, amire Arturo soha nem gondolt volna: ha papírokkal akar veszekedni, azt is tudja, hol kell aláírnia őket.

2. RÉSZ
Másnap reggel Matilde lement Dolores Hidalgóhoz Lucíával és Emilianoval. Nem egyedül ment közjegyzőhöz. Először Rebeca Salgado, egy családjogi ügyvéd irodájába ment, aki évek óta ismerte a férjét, majd időpontot egyeztetett a ranch tulajdonát képező közjegyzővel.

Rebeka mindent hallott.

– Arturo megpróbálhat eljárást indítani cselekvőképtelenség miatt, de ehhez orvosi bizonyítékra és bírósági végzésre lenne szüksége. A fenyegetés nem ad neki hatalmat feletted.

Matilde kifújta a levegőt.

– Akkor mindent tisztázni akarok, amíg még élek.