1. RÉSZ
– Vegyen tőlem Lucerót, asszonyom. Ha nem fizetek hajnalig, a nagyapám meghal.

A kérés egy 12 éves fiú szájából hangzott el, aki a pueblai Sierra Norte-ban található La Encina tanya kapuja előtt állt. Nadrágja csupa sár, ajka lilás volt a hidegtől, egyik kezével pedig egy pej ló gyeplőjét szorongatta. Mögötte, egy faszekeren egy öregember lélegzett egy takaró alatt, mintha minden lélegzetvételét el kellene kapnia a haláltól.

Elena Salgado félig zárva hagyta a lakatot. 60 évesen 19 évig élt egyedül. A férje elhagyta, miután azzal vádolta, hogy nem lehet gyermeke, és azóta a magányt tette fegyelmévé. A faluban azt mondták, hogy csak az állatorvos, az élelmiszer-beszállító és – amikor kedve tartotta – a postás léphetett be La Encinába.

A lábánál Moro, a juhászkutyája, odalépett a fiúhoz, megszagolta, majd ugatás nélkül leült mellé. Távolabb két páva szelte át az udvart azzal az abszurd eleganciával, amelyet Elena a ranch-csal együtt örökölt.

– Ilyenkor nem veszek lovakat.

– Nem azért vagyok itt, hogy üzleteljek. Azért vagyok itt, hogy megmentsem a dolgokat.

El niño ñaló a kocsit.

Emilianonak hívták. Az öreg Korszak, Mateo, a nagyapja volt. Három héttel korábban egy vihar miatt kiáradt a folyó, és elsodorta a házat, ahol laktak. A szülei nem menekültek el. Mateónak sikerült kihúznia a fiút, a vállára emelte, és órákig kapaszkodott egy ciprusfába. Lucero túlélte, mert egy dombhoz volt kötözve.

Mielőtt megérkezett La Encinába, Emiliano négy ajtón kopogott be a faluban. Az egyiknél azt mondták neki, hogy nincs pénzük; egy másiknál ​​jelentéktelen összeget ajánlottak neki Luceroért; a többinél pedig még csak be sem hagyták, hogy befejezze a mondatot. Egy kereskedő, szinte gúnyosan, azt mondta neki, hogy próbálkozzon „a La Encina-i öregasszonnyal”, mert annak van állata, földje, és arról híres, hogy senkire sincs szüksége.

Attól kezdve a nagyapa, az unoka és a ló maradtak a családból.

– A San Miguel-i orvos azt mondta, belső vérzése van – magyarázta Emiliano. – Ma este megműtheti, de szüksége van a műtő és a gyógyszerek kauciójára. Nincs semmim, csak Lucero.

Elena a lóra nézett. Fiatal volt, az éhsége ellenére is jól gondozott, fehér csillaggal a homlokán.

— És kit érdekel?

Emiliano nevetségesen alacsony összeget mondott.

– Sokkal többet ér

-Tudom

A fiú hangja elcsuklott.

– Apám adta nekem, amikor még csikó volt. Ezért tudom, mennyit ér. De a nagyapám többet ér.

Elena elnézett. Ez a kifejezés egy olyan helyre talált, ahová évek óta próbált elbújni.

Odalépett a kocsihoz. Mateo sápadt volt, úszott a verejtékben. Amikor Elena megigazította a takaróját, meglátta a bal kezét: nagy hegek voltak az ujjpercein, és hiányzott a kisujja hegye.

Valami megütötte az emlékezetét.

Egy esős éjszaka. Fekete víz. Egy erős kéz, ami fogta őt 18 évesen. Egy ismeretlen hang, ami megígérte neki, hogy nem hagyja elsüllyedni.

Elena hátralépett.

– Mi a baj? – kérdezte Emiliano.

-Semmi.

Lehetetlen volt. Negyvenkét év telt el.

Bement, kinyitott egy fémdobozt a szekrényben, és elővette a megtakarításait, amiket a tető esőzések előtti javítására tartott. Amikor visszatért, Emiliano még mindig Lucero nyakába kapaszkodott.

– Tedd el a lovát.

A fiú elsápadt.

– Asszonyom, kérem…

– Azt mondtam, tartsd meg. Nem fogom elvenni tőled az utolsó dolgot, amit apád rád hagyott.

Megmutatta neki a pénzt tartalmazó borítékot.

– Én fizetem a műtétet.

Emiliano nem válaszolt. Csak némán sírni kezdett.

-Mert?

Elena az öregemberre nézett.

– Mert réges-régen valaki segített egy lányon anélkül, hogy megkérdezte volna, ki ő. Talán itt az ideje, hogy ezt az adósságot valamire felhasználják.

Felfogták Lucerót a szekérre, és elindultak San Miguel felé. Moro utánuk futott, amíg Elena vissza nem parancsolta. A pávák sírtak az udvaron, ahogy az éjszaka elnyelte az utat.

A hegyvonulat felénél Mateo hallucinálni kezdett.

– Ne csukd be a szemed… várj…

Elena megszorította a gyeplőt.

– Nagyapa, itt vagyok – mondta Emiliano.

De Máté nem szólt hozzá.

– Nem engedlek el, lány… még ha el is sodor az áramlat… kapaszkodj, amíg kitisztul.

Elena lélegzete elállt.

Ugyanazok a szavak voltak.

A pontosak.

Aztán az öregember felemelte megcsonkított kezét, mintha még mindig egy folyóban tartana valakit, és Elena rájött, hogy a mögötte haldokló férfi lehet az az idegen, akinek 42 éve próbált megköszönni, hogy életben tartotta.

2. RÉSZ
A San Miguelbe vezető út egy gázlón vezetett keresztül, amely általában alig áztatta el a lovak patáit. Azon az éjszakán a víz hevesen csapódott a köveknek.

Emiliano megdermedt.

– Nem, asszonyom. Nem arra.

Elena látta, hogy a fiú az áramlatot bámulja. Nem ezt a folyót nézte, hanem azt, amelyik három héttel ezelőttről jött, amelyik elsodorta a szüleit.

– Nézz rám, Emiliano!

Engedelmeskedett.

– A nagyapád nem engedett el téged. Most te sem engeded el őt. És Lucero jobban ismeri a vizet, mint mi.

A ló lassan előremozdult. Elena a gyeplőt fogva beszélt hozzá, miközben Emiliano átölelte Mateót, nehogy a szekér rázkódásai megrázzák. Néhány másodpercre a víz a tengelyekig ért. Lucero megcsúszott, visszanyerte egyensúlyát, és folytatta útját.