Mateo elmosolyodott.

– Úgy tűnik, le vagyunk kötve, nagypofa.

– Egy kibogozhatatlan csomóval – válaszolta Elena.

Attól a naptól kezdve nem hívta őket vendégeknek.

Rogelio két héttel később tért vissza két unokatestvérével. „Családként beszélni” akart, és megismételte, hogy egy ismeretlen gyerek elviheti a Salgadoék tulajdonát.

Elena nem sikított. Magához vette a ranch tulajdonjogát igazoló okiratot és az asztaláról levett közjegyző által hitelesített nyugtát, amely igazolta, hogy évtizedekkel korábban törvényesen vásárolta meg Rogelio részesedését.

– A család nem egy sor, ami arra vár, hogy valaki meghaljon, hogy aztán felossza a házát.

Aztán Matthew-ra mutatott.

„Az az ember az életét kockáztatta értem anélkül, hogy még a vezetéknevemet is tudta volna. Az unokája el akarta adni apja egyetlen emléktárgyát, hogy megmentse őt. Követelés nélkül jöttek. Te meg kiszámoltad.”

Az egyik unokatestvér lesütötte a tekintetét. Rogelio elköszönés nélkül távozott.

A faluban is beszélgettek. Azt mondták, Elena naiv lett, hogy Mateo elrejti a vagyonát, hogy Emiliano ingyen dolgozik, hogy megkeresse a farmot. Amikor egy nő azzal vádolta meg a boltban, hogy „családot vett fel”, Elena mindenki előtt elfordult.

–Bárcsak meg lehetne venni a családot. Egyszerűbb lenne. De nem lehet. Család akkor épül, amikor valaki marad, hogy gondoskodjon a dolgokról, amikor könnyebb lenne elmenni.

Elmondta nekik, hogy ki Mateo, és hogyan mentette meg. Aztán letette a bevásárlókocsit a pultra.

– Ha szégyenletesnek tartod segíteni azt, aki megmentett, akkor inkább elviselem ezt a szégyent.

Soha többé senki nem mondta ezt a szemébe.

Mateo lassan gyógyult, de azért tett előrelépést. Először a folyosóra sétált. Aztán a karámba. Nem tudott semmit cipelni, ezért egy padon ülve vezette Emilianót.

„Az öregember a fejét ráteszi, a fiatalember pedig a hátát” – viccelődött.

Együtt megjavították a törött kerítést, a malmot és a csirkeól tetejét. Emiliano kitakarította az elhagyatott kertet, és paradicsomot, chilipaprikát és babot ültetett. Elena sírt azon a reggelen, amikor meglátta az első hajtásokat.

Tizenkilenc éven át azt gondolta, hogy a terméketlen föld haszontalan föld, mert így érezhetett a saját testével kapcsolatban.

Most a gyümölcsös valami mást is mondott neki.

Nem minden halt meg, aminek sokáig tart a virágzása.

Mateo akaratlanul is arra kényszerítette, hogy olyan dolgokról beszéljen, amikről soha nem beszélt. Elena elmondta neki, hogy a férje elhagyta egy másik nőért, miután évekig bűntudatot keltett benne amiatt, hogy nem voltak gyerekei.

– Hazudott neked – mondta Mateo. – Nem hiányzott belőled az anyaság. Hiányzott valaki, akinek odaadhatnád azt, amit már amúgy is magadban hordoztál.

Emilianora mutatott, aki nevetett, miközben Moro a pávákat kergette.

– És úgy tűnik, már meg is érkezett.

Négy év telt el.

Emiliano erősödött fel, Elenától tanulta meg a tanya könyvelését, Mateótól pedig a mezőgazdasági munkákat. Lucero az övé maradt. Soha senki nem beszélt arról, hogy újra eladná. Idővel született egy csikója, és Emiliano azt mondta, hogy így apja egy része is La Encinában élt.

A város apránként megváltozott. Néhányan kenyeret hoztak, amikor Mateo beteg volt; mások bocsánatot kértek anélkül, hogy kimondták volna a „sajnálom” szót. Még Rogelio is egyedül tért vissza egy délután.

„Attól féltem, hogy valaki átveszi a helyemet” – vallotta be.

Elena hosszan nézett rá.

– A helyed sosem volt lakott. Elhagytad.

Nem békültek ki azonnal, de a férfi elkezdte látogatni őket anélkül, hogy rákérdezett volna az okiratokra. Ennyi elég volt.

Amikor Mateo érezte, hogy a teste kezd leállni, ő volt az első, aki ezt kimondta.

A folyosón néztem, ahogy Emiliano lovagol Lucerón.

– Fogy a kötelem, Elena.

Megszorította a kezét.

– Felhívjuk az orvost.

Hívd fel, ha ez megnyugtat. De ne félj tőlem. Már láttam, amit látnom kellett.

A fiúra mutatott.

–Megígértem, hogy amíg ezek a kezek kitartanak, nem leszek egyedül. Most már itt vagy. Végre pihenhetek.

Elena sírt.

– Nekem is szükségem van rád.

Mateo elmosolyodott.

– 46 évvel ezelőtt jöttem az életedbe, nem 4. Azóta az éjszaka óta minden napfelkeltével ott voltam, amit láttál. Amikor már nem a hintaszékben ülök, menj ki és nézd a napot. Az a részem, amit neked adtam, akkor is ott lesz.

A tél hamarabb jött, mint Elena készen állt volna.

Egy kora reggel Mateo kérte, hogy az ágyát a keletre néző ablak felé tegyék. Látni akarta a napfelkeltét.

Emiliano bement, tudván, mi fog történni, és kénytelen volt visszanyelni a könnyeit.

-Nagyapa…

– Gyere ide, nagyfejű. Hadd lássalak rendesen.

Mateo három dolgot kért tőle: legyen őszinte, vigyázzon Elenára, és egy nap mondja el a gyerekeinek, hogy a jó sosem vész el.

„Lehet, hogy 42 évbe telik, mire visszatér” – suttogta –, „de megtalálja az útját.”

A nap első sugara besütött az ablakon.

Mateo ránézett, és vett egy mély lélegzetet.

– Megvártam, míg kitisztul.

Az egyik kezét az unokája, a másikat Elenáéban fogva halt meg.

San Miguelben temették el. Az egész város eljött. Amikor Emiliano az első lapát földet dobta a földre, Elena szilárdan a vállán tartotta a kezét.

Két héttel később a fiú vacsora közben összeomlott.

–Mindenki, akit szeretek, elmegy. A szüleim, a nagyapám… egy napon te is elmész.