1. RÉSZ
Azon az estén, amikor Clara Montielt rajtakapták, hogy kemény tortillát és a főnökök által hátrahagyott hideg húst eszik, a birtokigazgató mindenki előtt azt mondta neki, hogy hálásnak kellene lennie, hogy még mindig megengedik neki, hogy maga főzzön.

1992-t írtunk, és a Hacienda El Encino szőlőültetvények, karámok és dombok között terült el Querétaróban. Don Álvaro Arriaga, a birtok tulajdonosa, visszavonult Querétaróba, és a működtetést 39 éves fiára, Nicolásra hagyta.

Clara 26 éves volt. 20 éves kora óta dolgozott ott. Édesanyja, Teresa Montiel, kecskesajtjairól és krémes kenyeréről volt ismert. Teresa azonban évekkel korábban Celayába költözött, hogy segítsen egy beteg nővéren. Anya és lánya minden hónapban leveleztek egymással, amíg a levelek meg nem érkeztek.

A házat Doña Ofelia Rivas, egy szigorú özvegyasszony uralta, aki 28 évig volt a házvezetőnő. Unokaöccse, Julián intézte a könyvelést és a kommunikációt.

Azon az estén Nicholas bement a konyhába kávét keresni, és látta, hogy Clara egy lábas mögé rejti a tányért.

– Ez az árad?

Klára lesütötte a tekintetét.

– Ennyi maradt, Nicholas úr.

Ofélia bukkant fel a folyosóról.

– Itt a személyzet mindig később eszik. Évek óta így működik a ház.

Nicholas az étkezőasztalra nézett, ahol még mindig frissen sült csirke, rizs és bab volt.

– A későbbi evés nem jelent pazarlást.

– Az apja soha nem avatkozott bele ezekbe a részletekbe.

–Apám rám bízta a felelősséget. Holnaptól minden munkásnak jár egy teljes értékű étkezés, és meghatározott ideje lesz leülni.

Miklós friss ételt készített Clarának.

– Mit tennél, ha valami mást választhatnál az életedben?

Clara kételkedett

– Építenék egy konyhát az út szélére. Hosszú asztalok, sajt, kenyér, pörköltek. Egy hely, ahol senkinek sem kell megkérdeznie, hogy leülhet-e.

Miklós elmosolyodott

– Eso no suena a fantasía. Suena egy tervet.

Másnap elrendelte a fizetések, a beosztások és az étkezési juttatások felülvizsgálatát. Amikor az elmúlt 10 év számláit kérte, Julián abbahagyta a vitatkozást, és elsápadt.

Napokkal később Nicolás Don Pascuallal, az állatok főnökével bejárta a karámokat, és Clara is csatlakozott hozzájuk.

Mora, a tehén, odalépett a kerítéshez, Clara pedig megsimogatta a nyakát; a közelben több borjú pihent.

– Anyukám mindig azt mondta, hogy a szarvasmarhák akkor adják a legjobb formájukat, ha kiabálás nélkül bánnak velük – jegyezte meg Clara.

– Az édesanyád többet tudott erről a birtokról, mint gondolnád – felelte Don Pascual.

Miklós megfordult

—Mit tudsz?

– Természetesen. Doña Teresa akkor indította el a sajtüzemet, amikor alig adott el egyetlen kilót sem a falun kívül.

Később, a lókarámban, Villám, Nicholas kedvenc gesztenyebarna lova, a földet tapogatta, amikor meglátta őt. Az egyik oldalon Hold, egy szelíd kanca állt.

– Ha valaha is újra lovagolni akarsz, Luna nem fog próbára tenni – mondta Nicholas.

– Már régóta nem láttam.

—Térfogatnövelő hatások

Ofélia a galériából nézte a jelenetet, és nem tetszett neki.

Ugyanazon a héten Doña Amparo, Clara keresztanyja és édesanyja régi barátja, megérkezett egy kosár guavaval. Teresa jegyzetfüzetét látva, elkezdte keresni az érlelt sajt receptjét.

Egy összehajtott papírdarab esett két oldal közé.

“Casa de los Nogales. Megállapodás Don Álvaróval. 1978. Őrizzen meg egy példányt Clara számára.”

Clara gombócot érzett a mellkasában.

– Keresztanya, mi volt a Diófák Háza?

Amparo letette a csészét.

– Azt hittem, édesanyád mesélt neked. Amikor Don Álvaro meg akarta menteni a sajtgyárat, Teresa receptjeivel járult hozzá, vevőket talált, és átszervezte a termelést. Közjegyző előtt elismerte a munkáját: a Casa de los Nogales, 10 hektár, és a nyereség egy része.

Klára mozdulatlan maradt.

– Akkor miért nem kapott soha semmit?

–Először igen. Aztán közölték vele, hogy a sajtgyár már nem termel. Az édesanyád azt hitte, hogy a vállalkozás csődbe ment.

Azon az estén Clara elvitte az üzenetet Nicolásnak. A férfi átnézte a dossziét, de nem találta benne a megállapodást.

– Megkérdezem apámat és a közjegyzőt.

– Nem akarok semmilyen problémát a családoddal.

– Az igazság nem probléma, Clara. Az elrejtése igen.

Ahogy kilépett a könyvtárból, Ofelia megállította.

– Mit kerestél?

– Anyám papírjai.

A nő elvesztette a hidegvérét.

– Vannak régi dokumentumok, amelyek csak perek megindítására szolgálnak.

Clara nem válaszolt. Percekkel később hallotta, hogy Ofelia Juliánnal beszélget.

– Nicolás ellenőrizni fogja a sajtüzemet.

– Akkor előbb kell megkeresnünk a megállapodást, mint ő – felelte Julián. – Mert ha kiderül, nem csak egy évnyi számlát kell majd megmagyaráznunk, néni. Kilenc évét.

Clara megdermedt a folyosón. És most először értette meg, hogy anyja elveszett levelei, a tányérján maradt ételmaradékok és az elrejtett papírdarab mind ugyanahhoz a történethez tartozhatnak.

2. RÉSZ
Nicolás a következő szombaton Querétaróba utazott, és a hátsó udvarában találta Don Álvarót, aki inkább makacssággal, mint ügyességgel metszette a rózsabokrokat. Amikor meghallotta Teresa Montiel nevét, elejtette az ollót.

– Természetesen aláírtam azt a megállapodást. Enélkül a sajtgyár bezárt volna.

– Nem szerepel az El Encinoban.

Don Álvaro összevonta a szemöldökét.

– Jelentéseket kaptam, amelyek szerint a részvételét kifizették.

– Teresa évekig azt hitte, hogy a sajtgyár nem termel.

Az öregember felállt.

– Akkor valaki hazudott nekünk.