1. RÉSZ
Azon az éjszakán, amikor a szél majdnem élve eltemette egy anyát és két lányát, Mateo Alcázar egymáshoz ölelve találta őket egy máglya mellett, amely már nem adott meleget.

1887 decembere volt, és vihar csapott le Chihuahua északi síkságára. A 38 éves Mateo éppen visszatért haciendájára, amikor egy pislákoló fényt pillantott meg egy mesquite fa mögött.

Egy szekér állt, melynek ponyvája megereszkedett a hó alatt. A tűz mellett egy nő két egyforma lányt védett a testével. Arcuk vörös volt, kezük pedig nedves takaró alatt rejtőzött.

Mateo lassan leszállt a lováról.

– Ne gyere közelebb! – mondta a nő, és felemelt egy ágat.

– Ha ártani akartam volna nekik, nem jelentettem volna be a jelenlétemet.

– A lányaimmal senkit sem zavarunk.

– A hidegnek nincs szüksége engedélyre ahhoz, hogy megölje őket.

Egy kislány köhögött. Mateo levette a kabátját, és odanyújtotta. A nő végül elfogadta, de nem vette fel. Betakargatta a lányokat.

-Hogy hívják?

—Inés Valdivia.

– És ők?

– Lucía és Elena. Hatévesek.

Mateo a kocsira és a sötét égre nézett.

– A közelben van a tanyám. Az istállóban töltheted az éjszakát.

-Nem.

– Egy órán belül kialszik a tűz.

Inés összeszorította az állkapcsát.

– Átéltem már rosszabbat is.

Mateo felismert valamit ezekben a szavakban. Amióta a felesége, Adela három téllel korábban meghalt, ő is a kimerültségig küzdött, hogy ne emlékezzen semmire. Több mint 5000 hektár földdel, szarvasmarhákkal és egy hatalmas házzal rendelkezett, de már nem nevezte otthonának.

– Én megyek előre. Te vezeted a szekeret. Senki sem nyúl hozzájuk, és senki sem kérdezősködik. Hajnalban te döntöd el, mit teszel.

Inés a lányaira nézett. A máglya kialudt egy széllökésben.

– Csak amíg fel nem kel a nap.

– Csak amíg fel nem kel a nap.

Hajnalban Inés az istálló feletti szobában ébredt. Meleg víz, kenyér, tej és két pár gyapjúzokni volt ott. Amikor lement a földszintre, Mateót találta fát aprítani.

– Azt mondtad, istállók.

– Azok. Csak hát itt még a lovakról is jól gondoskodunk.

Majdnem elmosolyodott.

Reggeli közben bejött Beatriz, Mateo nővére, egy özvegyasszony, aki Adela halála óta hozzászokott a háztartás vezetéséhez. Inésre, majd a lányokra nézett.

–Most idegeneket szedsz fel az útról?

– Olyan embereket szedtem fel, akik majd megfagytak.

– Egy kétlányos fiatal özvegy nem véletlenül bukkan fel egy gazdag ember birtokán.

Inés letette a csészét.

– Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek tőled.

– Akkor könnyű lesz neki elmenni.

Máté felállt.

– Beatriz, elég volt ebből.

Évek óta most hallotta először a nővére, hogy felemeli a hangját. Beatriz megdermedt. Adela halála óta azt feltételezte, hogy a birtok a fia, Federico gondjaira marad, és Inést fenyegetésnek tekintette.

– Ne keverd össze a hálát a kötelességgel – figyelmeztette Mateót, mielőtt elment.

Nem válaszolt, de Inés megértette az üzenetet.

Később Inés elmagyarázta, hogy az apja hét hónappal korábban meghalt, és egy kis farmot hagyott rá Santa Eulalia közelében. A birtok eladósodott. Egy Laureano Cárdenas nevű közvetítő megvásárolta a váltót, és lehetetlen fizetést követelt. Inés szinte mindent eladott, hogy megtarthassa a földet, ahol lányai születtek, és ahol anyját eltemették.

Máté hallgatott.

– Tudja, hogyan kell könyvelni?

– Az apám tanított meg.

–Akkor dolgozz nekem. Vannak elmaradt könyveim.

– Nem kérek alamizsnát.

– Ezért mondtam, hogy munka.

A kényszerűségből elfogadta.

Két hét alatt megtalálta a duplikált számlákat, korrigálta a takarmányvásárlásokat, és behajtotta a kifizetetlen összegeket. Lucía és Elena követni kezdték Mateót a karámokban. Egyik délután Elena adott neki egy törött lábú falovát.

– Meg tudod javítani?

–Én igazi lovakat javítok.

– Akkor ennek könnyebbnek kellene lennie.

Mateo felnevetett, meglepődve, hogy saját magát hallotta. Azon az éjszakán a konyha mellett aludt az ikreket, és bevitte őket a szobájukba. Inés váratlan gyengédséggel figyelte, ahogy betakargatja őket. Most először értette meg, hogy a férfi keménysége nem hidegség, hanem bánat volt.

A béke december 23-án ért véget. Egy küldönc lepecsételt levelet hozott. Inés felbontotta és elsápadt.

—Cárdenas előrehozta a kivégzést. 3 napon belül el akarja foglalni a farmot.

Mateo elolvasta a dokumentumot. Egy jegyzet hozzátette, hogy egy nemrégiben végzett felmérés ezüstnyomokat talált a telek alatt.

„Nem akarja behajtani a tartozást” – mondta Inés. „A földet akarja.”

Beatriz a folyosóról szólt közbe:

– Ha belekeveredsz, magaddal rántod ezt a családot is.

Inés Mateo felé fordult.

–Vissza kell mennem. Ez az egyetlen dolog, amit a lányaim örökölni fognak.

Mateo összehajtotta a levelet.

– Akkor holnap elmegyünk azért, ami az övék.

Amikor megérkeztek a birtokra, a betört ajtót, az üres fiókokat és néhány friss lábnyomot találtak, amelyek pont Inés apjának sírja felett végződtek.

2. RÉSZ
A sír körüli lábnyomok nem egy imádkozni jött ember lábnyomai voltak. A földet megmozgatták, és a fakeresztre valaki egy papírdarabot szegezett négy szóval: „Péntekig eladandó.”

Inés sírás nélkül tépte ki.

– Cárdenas itt járt.

Mateo átvizsgálta a házat. Nem hiányoztak sem edények, sem szerszámok. Csak ládákat nyitottak ki, fiókokat ürítettek ki, és néhány deszkát emeltek ki.

– Dokumentumokat kerestek.