1. RÉSZ

Hajnali 2:17-kor Gabriel Salvatierra rájött, hogy a nő, akit feleségül tervezett, hagyja sírni három, mindössze 8 hónapos lányát, miközben a telefonban rajtuk nevet.

„Elegem van ezekből a gyerekekből. Ha élne az anyjuk, nem kellene elviselnem ezt a rémálmot.”

Gabriel mozdulatlanul állt a gyerekszoba ajtaja mögött. A túloldalon Lola, Candela és Abril vigasztalhatatlanul sírtak, arcuk kipirult, kezüket ökölbe szorították.

Verónica Vidal, a négy hónapos partnere, a telefonját nézte. Fel sem nézett, amikor Abril köhögni és zokogni kezdett.

Gábriel érezte, hogy meghűl benne a vér.

Egy nagy citrusféléket exportáló cég tulajdonosa volt Valenciában. 43 éves volt, jelentős vagyonnal és egy látványos házzal rendelkezett Rocafortban. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy megvédje azt, amit a legjobban szeretett.

Felesége, Elisa Ferrer, a hármasikrek születése utáni szövődménybe halt bele.

Attól kezdve Gabriel a munka és a lélegzetvételnyire alig kapott szomorúság csapdájába esett.

Veronica akkor jelent meg, amikor a legsebezhetőbb volt. Eleinte szeretetteljesnek, megértőnek és segíteni akarónak tűnt a lányokkal. Fokozatosan átvette a gondozásukat és a bevásárlást.

Gábriel hitte, hogy talált valakit, akivel újraépítheti az életét.

Azon az estén rájött, hogy tévedett.

Belépett a hálószobába, és Candelát egy átázott pelenkával és egy elhagyott cumisüveggel találta a komódon.

– Mióta sírnak?

Verónica megszólalt

– Drágám, olyanok, mint a csecsemők. Bármiért sírnak.

—Te ő az állam, ahol élsz.

Veronika arckifejezése megváltozott.

– Kimerültem, Gabriel. Senki sem ismeri fel, mit teszek ezért a családért.

Nem vitatkozott. Magához vette Abrilt, és miközben próbálta megnyugtatni, bejelentette, hogy ettől a pillanattól kezdve nem lesz felelős a lányokért.

Veronika látszólag egyetértett, bár a szemében düh tükröződött, amit Gabriel nem tudott értelmezni.

Másnap reggel Carmen, a családnál 17 éve dolgozó háztartásbeli megerősítette a gyanújukat.

A lányok különösen akkor sírtak, amikor Veronika egyedül volt velük.

Gabriel gyermekgyógyászati ​​kivizsgálást kért, és szakember segítségét kezdte kérni.

Azon a délutánon, mivel már egy órát sem bírt ki otthon, egy kis étteremben kötött ki a valenciai Ruzafa negyedben.

Ott ismerkedett meg Lucía Navarróval.

27 éves volt, pincérnőként dolgozott, és hetek óta túlórázott, hogy kifizesse Pilar nagynénje kezelését, aki felnevelte őt, miután árvaságra esett.

Gabriel figyelte, ahogy Lucia türelmesen vigasztalta egy vásárló kisfiát, miközben az anyja összeszedte az elejtett szatyorokat.

Az étterem tulajdonosa elmondta neki, hogy Lucia évek óta gondoskodik gyerekekről, és időnként együttműködik egy gyermekegyesülettel.

Gabriel kétségbeesetten elmesélte a helyzetét.

Lucía beleegyezett, hogy segít neki néhány délutánon, feltéve, ha ezt bele tudja illeszteni a munkájába.

Még aznap este megérkezett a házhoz.

A három lány sírt, amikor belépett a hálószobába.

Lucía lassan közeledett, a karjába vette Lolát, és énekelni kezdett neki egy altatódalt, amelyre Lola még gyermekkorából emlékezett.

Aztán megkérte Gabrielt, hogy vigye magával Abrilt, amíg ő vigyáz Candelára.

Nem volt azonnali csoda. Volt türelem, tiszta pelenkák, megfelelően előkészített cumisüvegek és majdnem 40 percnyi szeretet.

Végre a 3 lány elaludt.

Gábriel némán sírt.

De amikor Lucia a következő üveget elkészítette, valami nyugtalanító dologra bukkant.

A csecsemőtápszer lejárt.

És egy doboz mögött elrejtve talált egy friss számlát lányoknak szánt termékekről, 936 euró értékben.

A probléma az volt, hogy ezek a termékek soha nem jutottak el a gyerekek hálószobájába.

2. RÉSZ
A következő napokban Lucia olyan dolgokat kezdett felfedezni, amiket látszólag senki sem akart látni.

Voltak olyan pelenkák, amiket túl régóta nem cseréltek, olyan higiéniai termékek, amik elfogytak, és olyan cumisüvegek, amik alaposabb tisztításra szorultak.

Gabriel azonban továbbra is jelentős összegeket fizetett mindezen szükségletek fedezésére.

Egyik délután Lucia hallotta, hogy Veronica telefonon beszél a kertben.

– Van még 6 csomag pelenkám és néhány bontatlan doboz tejem. 180 euróért odaadom neked. Találkozzunk a szokásos helyünkön.

Lucia megértette, mi történik.

Veronica drága termékeket vásárolt Gabriel kártyájával, majd továbbértékesítette azokat, és néhányat régi vagy olcsó termékekkel helyettesített.

Lefényképezte a kidobott papírok között talált számlákat, és értesítette Gabrielt.

Megdöbbent, de ellenőrizni akarta a bankszámlakivonatokat, mielőtt hivatalosan is megvádolná partnerét.

Verónica rájött, hogy Lucía kérdéseket tesz fel.

„Figyelj rám jól, pincérnő. Semmi keresnivalód itt. Gabriel velem van, te pedig csak dolgozni jöttél. Ha továbbra is beleavatkozol az életünkbe, megbánod.”

Lúcia nem válaszolt.

Csak az érdekelte, hogy Lola, Candela és Abril biztonságban legyenek.

De Veronika már elkészítette a bosszúját.

A következő vasárnap Gabriel ebédet szervezett több családtagjával és üzleti partnerével.

Lucía azért jött, hogy vigyázzon a kicsikre.

Amikor lement a földszintre, hogy enni tudjon valamit, Veronica megjelent a nappaliban, és azt sikoltozta, hogy eltűnt egy gyémánt karkötő.

„Az a nő ellopta tőlem! Láttam a szobám közelében!”

Lucia megdermedt.

– Ez hazugság. Nem voltam ott bent.

Veronica követelte, hogy kutassák át a táskáját.

Gabriel habozott. Túl sokan bámulták, Veronika pedig fékezhetetlenül sírt.

Végül Lucia mindenki előtt kinyitotta a táskáját.

A karkötőt a holmijai között találták meg.

A csend lesújtó volt.

– Nem én vettem fel – suttogta Lucía –. Valaki odatette.

Veronika megvetően mosolygott.

– Persze. Fogadok, hogy most azt fogod mondani, hogy azért üldözünk, mert szegény vagy.

Gabriel teljesen zavartan nézett Luciára.

– Jobb lesz, ha elmész, amíg meg nem tudjuk, mi történt.