Lucía úgy érezte, hogy ezek a szavak megtörtek benne valamit.

Felnézett a lépcső felé, ahonnan a lányok sírása hallatszott.

– Szükségük van rám.

– Majd én gondoskodom a lányaimról – felelte Gabriel.

Lucia sírva hagyta el a házat.

Azon az estén, miközben a begyűjtött bizonyítékokat rendezgette, emléktárgyai között talált egy régi képeslapot, amelyet Elisa Ferrer, Gabriel elhunyt felesége írt alá.

Eközben, hajnali 3:08-kor Gabriel először nyitotta meg a babaőr teljes felvételeit.

A kamera tisztán látta, ahogy Veronica beleteszi a karkötőt Lucia táskájába.

De volt egy másik felvétel is.

Az egyikben Veronica megjelent, miközben előkészítette a hármas ikrek üvegeit, és olyasmit tett, amit Gabriel soha nem tudott volna megbocsátani neki.

3. RÉSZ
Gabrielnek háromszor kellett leállítania a felvételt, mert nem bírta tovább nézni.

A képernyőn Veronica egy frissen elkészített cumisüveg tartalmát üríti a mosogatóba. Ezután elővesz egy lejárt szavatosságú tápszeres dobozt a szekrény hátuljából, és telefonálás közben elfogyasztja a tartalmát.

– Az idióta folyton annyit fizet, amennyit kérek. Drága dolgokat veszek, eladom őket, és senki sem kérdez semmit.

Egy másik felvételen Candela sírt, míg Verónica nem törődött a figyelmét felkeltő kísérleteivel.

„Apád azt hiszi, hogy az életemet azzal fogom tölteni, hogy gondoskodjak rólad. Amint összeházasodunk, keresek neked egy bentlakásos dajkát, és nem töltök itt több éjszakát.”

Gábriel elviselhetetlen szégyent érzett.

A nő, akit beengedett a családjába, a lányait használta fel a gazdagodásra.

És kiutasította a házából az egyetlen embert, aki megpróbálta megvédeni őket.

Addig nézegette a képeket, amíg meg nem találta a vasárnapi étkezés képsorát.

Verónica belépett a gyerekszobába, míg Lucía lent volt. Odament a táskájához, beletette a karkötőt, majd nyugodtan elment.

Minden készen állt.

A vádaskodás, a könnyek, a megaláztatás a vendégek előtt.

Gabriel becsukta a számítógépét, és percekig ülve maradt.

Aztán felhívta Carment.

–Maradj a lányokkal, amíg beszélek Veronikával. És azt akarom, hogy ott legyél, amikor elmegy.

A szobájában találta, amint éppen fényképeket nézegetett a mobiltelefonján.

–Beszélnünk kell.

Veronika felemelte a fejét.

– Megint bajban vagy azokkal a lányokkal?

Gabriel letette elé a számítógépet.

Amikor a képek elkezdődtek, megváltozott az arckifejezése.

– Ez kiragadva a szövegkörnyezetből.

A karkötőről lejátszotta a felvételt.

Veronika elsápadt.

– Gabriel, drágám, hadd magyarázzam el neked.

– Magyarázd el, miért hagytad sírni a lányaimat. Magyarázd el, miért adtál nekik lejárt szavatosságú termékeket. Magyarázd el, miért vádoltál meg egy ártatlan nőt azzal, hogy lopott tőled.

Veronika sírni kezdett.

Azt mondta, kimerült, hogy elhagyatottnak érzi magát, és hogy Lucia megpróbálta távol tartani tőle.

Gábriel félbeszakította.

– Lucía nem vett el tőled semmit. Megmutattad, ki vagy.

– Azért tettem, mert féltem, hogy elveszítelek!

– A lányaimnak nem kellene fizetniük a féltékenységedért.

Veronica most először értette meg, hogy a könnyei már nem használnak.

Gabriel megkérte, hogy szedje össze a holmiját és hagyja el a házat. Azt is mondta, hogy jelenti az esetet a rendőrségnek.

Veronica vitatkozni próbált, de Carmen az ajtóban maradt, amíg bepakolta a bőröndjét.

Amikor végre elment, Gabriel visszatért a gyerekek hálószobájába.

A három lány ébren volt.

Lola sírt, és kereste, hogy valaki átölelje. Candela arca nedves volt. Abril forgolódott a kiságyában.

Gábriel leült közéjük és sírni kezdett.

– Bocsássatok meg, kicsik. Apának itt kellett volna lennie.

Azon a reggelen megértett valamit, amit egyetlen üzleti találkozó sem tanított meg neki soha.

Az, hogy mindennel el kellett látni őket, nem jelentette azt, hogy gondoskodni is kellett róluk.

3:36-kor felhívta Luciát.

Majdnem visszautasította a hívást.

De amikor felvette, sírást hallott a vonal túlsó végén.

– Lucía, mindent felfedeztem. Verónica betette a karkötőt a táskádba. Nálam vannak a felvételek.

Lúcia lehunyta a szemét.

—Mondtam neki.

– Tudom. És nincs mentségem. Igazságtalan voltam veled.

Csend lett.

– Hogy vannak a lányok?

— Nem tudnak aludni.

– Egyedül vannak?

– Én velük vagyok.

–Akkor ne hagyd őket sírni, amíg beszélgetünk. Vidd magaddal Abril-t, és beszélj vele lassan.

Gábriel engedelmeskedett.

Lucia az órára nézett. Másnap korán kellett kelnie dolgozni, és alig maradt elég pénze, hogy kibírja a hónapot.

Ennek ellenére hívott egy taxit.

Amikor megérkezett Rocafortba, Gabriel személyesen nyitott ajtót.

Vörös volt a szeme, és gyűrött az inge.

Lucia megállás nélkül elment mellette.

Egyenesen felment a hálószobába.

– Itt vagyok, kicsik.

Lola pár pillanatra abbahagyta a sírást, amikor felismerte a hangját.

Lucía felvette, ellenőrizte, hogy kényelmesen van-e, és megkérte Gabrielt, hogy vigyázzon Candelára, amíg Carmen Abrilre vigyázott.

Hárman pelenkát cseréltek, új termékeket tartalmazó cumisüvegeket készítettek elő, és megadták a lányoknak a szükséges vigaszt.

Amikor végre lefektették őket, Gabriel odalépett Luciához.

– Egy bocsánatkéréssel tartozom neked, ami valószínűleg soha nem lesz elég.

Néma maradt.

–Megaláztalak mindenki előtt. Hagytam, hogy bűnözőként bánjanak veled. És a legrosszabb az egészben az, hogy figyelmen kívül hagytam, amit a lányaimért tettél.

Lucia lesütötte a tekintetét.

„Nem csak az fájt, hogy nem hitt nekem. Az fájt, hogy egy karkötő elég volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsen, amit rólam látott.”

Gábriel nem próbált védekezni.

-Igazad van.

Mély lélegzetet vett.

–Továbbra is segíteni fogok a lányoknak, amíg te intézed a gondozásukat. De időre lesz szükségem, hogy újra megbízzak benned.