1. RÉSZ

Születésnapján Inés talált egy hozzá hasonló arcú nőt, aki virágot árult egy cádizi városban, és rájött, hogy a családjában valaki 32 éve hazudott neki.

Az idegennek ugyanolyan hasadékos álla, ugyanolyan sötét szemei ​​és egy apró anyajegye volt a bal szemöldöke mellett. Csak a kezük különböztette meg őket: Inésé kifogástalan manikűrrel rendelkezett; a virágkötőé pedig felrepedezett a kosztól.

Minden egy gránátvörös rózsával kezdődött. Inés egy vödörben fedezte fel, elkülönítve a többi virágtól az Arcos de la Frontera piacon. Az illata felidézte a La Dehesilla kertjét, a szarvasmarha-farmot, ahol a rózsabokor termesztésre került. Azt a rózsabokrot évtizedek óta elhagyatva hagyták.

– Az nem eladó – figyelmeztette a virágárus.

Amikor mindketten felnéztek, egy doboz szegfű esett a földre. A szomszédos stand gyümölcsárusa keresztet vetett.

—De te vagy a szigetek!

Inés, La Dehesilla örökösnője, vászonruhát és elhunyt anyja gyöngy fülbevalóját viselte. A másik nő fakózöld kötényt viselt. Úgy tűntek, mintha ugyanazon élet két változata lenne.

-Inés Ortega a nevem. És te?

– Lucía – felelte a viráglány sápadtan.

Ma vagyok 32 éves. Minden évben a születésnapomon egy ilyen rózsa jelent meg a házam kapujára kötve. Senki sem tudta, ki hagyta ott. Két éve már nem jön. Ezért akartam megvenni.

Lucía a vödröt szorongatta. Ez a rózsa volt az egyetlen születésnapi ajándéka, mióta az édesanyja, Amália meghalt. Mindig félretett egyet magának minden szeptember 22-én, mert senki más nem emlékezett már arra a dátumra.

– Nekem is ma van a születésnapom – suttogta.

A piac morajlása egyre hangosabb lett. Inés többet akart kérdezni, de Lucía barna papírba csomagolta a rózsát, és átnyújtotta neki.

—Llévatela. Ez egy ajándék.

Inés egy 50 eurós bankjegyet hagyott az asztalon. Percekkel később, miközben a kocsikulcsait kereste, Lucía odaszaladt, hogy visszaadja neki.

– Anyám azt szokta mondani, hogy a szerelem felbecsülhetetlen.

Inés a rózsával az anyósülésen autózott La Dehesillába. A birtok olajfaligetek és legelők között terült el, ahol retinta tehenek legelésztek. Apja, a 74 éves Rafael Ortega az udvaron várta. Egy nemrégiben elszenvedett szélütés miatt bottal kellett járnia, és a természete még mogorvábbá vált.

Amikor meglátta a virágot, elvesztette a színét.

— Honnan szerezted ezt?

Inés elmesélte neki, mi történt. Az apja erősen markolta a botját, és rá sem nézett, ahogy már túl sokszor tette, mióta Inés gyerek volt.

– Ne menj többé azok közelébe!

– Milyen emberek? Csak egy virágkötőről meséltem.

Rafael nehezen kelt fel. Inés megállította, mielőtt bement volna.

– Lucíának hívják. Mond neked valamit ez a név?

Az öregember mozdulatlan maradt.

– Lucía Amalia – mormolta.

Inés elviselhetetlen hidegséget érzett. Soha nem említette annak a nőnek a középső nevét. Azt sem tudta, hogy van neki egyáltalán.

2. RÉSZ
Lucía három éjszakát nem aludt. Egy bérelt kis házban lakott Arcos külvárosában, egy műanyag üvegházzal és két székkel az asztalnál. Az egyik üresen állt, mióta Amalia meghalt. Az anyja egész életében mások kertjeit takarította, és soha nem volt hajlandó elmagyarázni, honnan származnak annak a furcsa bordó rózsanak a dugványai.

Miközben egy varródobozt kutatott, Lucía egy fél ezüst szívre bukkant. Amália a tizenötödik születésnapjára ajándékozta neki. A hátulján egy hiányos felirat volt. Talált régi buszjegyeket is La Dehesillába, mindegyik szeptember 22-i keltezéssel. Emlékezett rá, hogy amikor kicsi volt, az édesanyja órákra eltűnt azokon a napokon, majd sáros cipővel tért vissza.

A következő szombaton Inés visszatért a piacra. Egy félreeső teraszon kávét rendeltek, és felfedezték, hogy közös születésnapjuk, gesztusaik és altatódaluk van. Lucía elmesélte, hogy Amalia utolsó szavai ezek voltak: „Bocsáss meg, kis Inés.” Addig azt hitte, Amalia delíriumban van.

– Ki kell derítenünk, mi történt – mondta Inés.

– Igen, de nem akarom, hogy anyám életét gyanússá tedd.

Inés pénzzel akart segíteni neki az üvegház javításához. Lucía visszautasította a borítékot.

– Ha testvérek vagyunk, nem kérek jótékonyságot. Azt akarom, hogy egyenrangú félként tekints rám.

Inés ezután azt javasolta, hogy fizetett munkaként újítsák fel a birtok régi rózsakertjét. Ott, az elszáradt ágak között Lucía egyetlen élő rózsabokrot talált. Azonnal felismerte az illatát. Diego, a gazdaság vezetője elmagyarázta, hogy egy kertész ültette el sok évvel korábban, Rafael feleségével együtt.

Lucía azt javasolta, hogy dugványozzák, és a nyereséget fele-fele arányban osszák el. Inés beleegyezett. Hetekig együtt dolgoztak. Diego megjavította az öntözést, hideg napokon forró kávéval jelent meg, és olyan gyengédséggel kezdett Lucíára nézni, amire soha nem emlékezett, hogy az anyján kívül bárkitől kapott volna.

De Tomás, Inés unokatestvére és a La Dehesilla vezetője fenyegetésnek tekintette ezt a kibékülést. Hónapok óta nyomást gyakorolt ​​Rafaelre, hogy adja el a földet egy energiacégnek. Elkezdte terjeszteni a pletykákat, hogy a virágüzlet megpróbál kihasználni egy beteg idős embert. Lucía elvesztette a megrendeléseket a plébániától és számos vállalkozástól.

Egyik este Inés kinyitotta a családi széfet, régi fényképeket keresve. Talált egy szülésznő által aláírt születési anyakönyvi kivonatot: Amalia két kislányt szült. Mellette egy fél ezüst szív és egy doboz, benne több száz, Amáliának címzett borítékkal, amelyeket Rafael küldött az évek során.

Inés nem ellenőrizte a bélyegeket. Könnyes szemmel jelent meg Lucía házánál, és az asztalra dobta a borítékokat.