1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Marta bejelentette, hogy terhes, az apja 20 percet adott neki, hogy elhagyja a házat, és figyelmeztette, hogy ha megszületik az a gyerek, soha többé nem lesz az ő lánya.

19 éves volt, adminisztrációt tanult Valladolidban, és még mindig hitte, hogy a szülei haragudhatnak rá anélkül, hogy megszűnnének szeretni.

Azon a novemberi délutánon rájött, mennyire tévedett.

– Terhes vagyok – vallotta be, miközben egy patikai tesztet szorongatott az ujjai között.

Az anyja, Teresa, a szájához kapta a kezét. Az apja, Rafael Vega mozdulatlanul maradt az ablaknál.

„Ki az apa?” ​​– kérdezte végül.

Marta lesütötte a tekintetét.

– Most nem mondhatom meg.

Rafael ököllel az asztalra csapott.

– Amíg itt élsz, nem fogsz minket Valladolid nevetségessé tenni!

– Nem akarlak zavarba hozni. Csak arra kérlek, hogy hallgass meg.

– 19 éves vagy, nincs stabil állásod, és az egész élet előtted áll. Még mindig meg tudod oldani ezt a problémát.

Marta azonnal megértette, mire céloz.

– Az én babám nem jelent problémát.

Terézia sírni kezdett.

– Drágám, gondolj a jövődre!

– Rá gondolok, anya.

Rafael az ajtóra mutatott.

–Akkor válassz. Vagy megszakítod a terhességet, vagy eltűnsz a családból.

Marta ránézett, abban a reményben, hogy felfedez benne valami gyengédséget.

Nem talált egyet sem.

Amit Rafael nem tudott, az az volt, hogy Marta még aznap reggel nyugtalanító üzenetet kapott Julián Ortiztól, egy 23 éves fiatalembertől, aki a felújító cégénél dolgozott.

Julian volt a gyermeke apja.

Ő volt az is, aki valami veszélyes dolgot fedezett fel Raffaello egyik művében.

Hetek óta jelentette a régi épület felújításával kapcsolatos szabálytalanságokat. Marta tudta, hogy Julián bizonyítékokat szándékozik bemutatni a hatóságoknak.

Ezért döntött úgy, hogy titokban tartja a nevét, amíg nem beszélhet vele.

De aznap este Rafael kiutasította.

Teresa a folyosóról figyelte, ahogy a lánya ruhákat pakolt egy bőröndbe. Nem próbálta megállítani.

Mielőtt elindult, Marta mondott néhány szót, amelyeket édesanyja soha nem fog elfelejteni:

– Egy nap majd el kell magyaráznod a fiamnak, miért nem akartál találkozni vele.

Akkor látták utoljára 10 év után.

Marta Salamancában telepedett le, takarítónőként dolgozott, és befejezte tanulmányait, miközben a lányát nevelte.

Albának hívta.

Megtanult kevés pénzből megélni, elrejteni a fáradtságát, és mosolyogni, amikor a kislánya a nagyszülei felől kérdezősködött.

De volt egy sokkal nehezebb kérdés is.

Hol van az apám?

Marta soha nem hazudott neki. Elmagyarázta, hogy Julián meghalt, mielőtt találkozott volna vele, és hogy jó ember volt.

Amit nem mondott el neki, az az volt, hogyan halt meg.

Amikor Alba 10 éves lett, kérte, hogy találkozhasson anyai nagyszüleivel.

Marta elfogadta a meghívást, miután olyan híreket kapott, amelyek hónapok óta felkavarták a múltat.

Azon a szombaton visszatértek Valladolidba.

Rafael kinyitotta az ajtót, és elsápadt, amikor felismerte őket.

Teresa sírni kezdett, miközben az unokája szemébe nézett.

De minden megváltozott, amikor Marta elővett egy régi fényképet és egy megsárgult mappát a táskájából.

– Mielőtt Albáról beszélnék, szeretném, ha emlékeznének Julián Ortizra.

Rafael hátrébb lépett.

– Ezt a nevet soha többé nem fogják kiejteni a házamban.

Marta kinyitotta a mappát.

– Akkor magyarázd el nekem, miért szerepel az aláírásod azon a dokumentumon, amely bizonyítja, hogy a halála megelőzhető lett volna.

És Teresa, az első oldalt meglátva, egy ijesztő mondatot ejtett ki a szájából:

– Rafael… megígérted neki, hogy azok a papírok eltűntek.

2. RÉSZ
Rafael becsapta az ajtót.

– Nincs jogod tíz év után visszajönni és ilyen barbársággal vádolni.

Márta nyugodt maradt.

– Julián meghalt, amikor az általad felújított épület egy része összeomlott. A nyomozás arra a következtetésre jutott, hogy gondatlanságból lépett be egy tiltott zónába. Ezt mondtad mindenkinek.

– Mert így történt!

– Akkor miért írta alá, hogy a szerkezet biztonságos, amikor a technikusok kérték a munka leállítását?

Terézia lassan leült.

Marta számos fényképet terített ki az asztalra. Ezeken sérült gerendák, eltávolított tartószerkezetek és a baleset előtt hetekkel küldött e-mailek voltak láthatók.

Julian dokumentálta a szabálytalanságokat.

Rafael megkapta a figyelmeztetéseket.

És valaki később megváltoztatta a jelentéseket.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte.

– Rosától, Julián édesanyjától. Évekig őrizte a dokumentumait. Hat hónappal ezelőtt talált egy másolatot a holmijai között elrejtve, és odaadta nekem.

Rafael megpróbálta visszaszerezni a mappát.

Marta ellökte magától.

– Vannak másolataim a házon kívül tárolva.

A nappaliból Alba megkérdezte, hogy játszhat-e az udvaron. Marta elkísérte a belső kertbe, és megkérte, hogy maradjon ott, amíg a felnőttek beszélgetnek.

Amikor visszatért, sírva találta Teresát.

– Apád azt mondta, hogy ha ez kiderül, elveszítjük a céget, a házat és mindent, amit felépítettünk.

– És Julian? – kérdezte Marta. – Értéktelen volt az élete?

Terézia képtelen volt válaszolni.

Marta ezután felidézte a baleset utáni hónapokat: az álmatlan éjszakákat, a megvető pillantásokat és a megjegyzéseket, amelyek Juliánt felelőtlen munkásként ábrázolták.

Megpróbálta megvédeni az emlékét, de senki sem akart hallgatni egy fiatal, terhes nőre, akit épp most lakoltattak ki otthonról.

Rafael ismét közbelépett.

– Azon az éjszakán senki sem tudta, hogy a tető be fog omlani.

– Tudtad, hogy kockázatos – felelte Marta.