– Ez nem jelenti azt, hogy én provokáltam.

Aztán Terézia felemelte a fejét.

– Elég volt, Rafael.

A férje meglepetten nézett rá.

– Ne mondj semmi olyat, amit esetleg megbánhatsz.

Teresa kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy régi, zsebkendőbe csavart telefont.

– Soha nem sikerült kidobnom.

Marta érezte, hogy hevesen vert a szíve.

Teresa elmagyarázta, hogy a baleset éjszakáján Rafael felhívta az építkezésről. Ideges volt, gyorsan beszélt, és megkérte, hogy keressen meg néhány dokumentumot.

A hívást egy olyan alkalmazással rögzítették, amelyet Teresa akkoriban használt.

– Kiáltások hallatszottak mögötte – suttogta.

Rafael egy lépést tett felé.

– Kapcsold ki.

De Teresa már megnyomta a lejátszót.

Egy férfihang visszhangzott a konyhában.

Julian volt az.

Segítséget kért.

Aztán hallották, ahogy Rafael elrendeli, hogy senki ne értesítse a mentőszolgálatokat.

Márta lebénult.

Terézia remegni kezdett.

„Van ennél rosszabb is” – vallotta be. „A feljegyzések szerint az édesapja 23 percet várt, mielőtt felhívta a 112-t.”

Marta a férfira meredt, aki kirúgta őt az iskolából, mert meg akarta védeni a gyermekét.

És rájött, hogy a családja 10 éven át egy sokkal szörnyűbb hazugságban élt, mint azt valaha is elképzelte volna.

3. RÉSZ
Néhány másodpercig senki sem mozdult.

A felvétel véget ért, de Marta továbbra is hallotta azt a hangot.

Julian hangja.

Ugyanaz, amelyikre 10 éven át próbáltam emlékezni anélkül, hogy az idő eltörölné a benne rejlő árnyalatokat.

Rafael továbbra is a falnak támaszkodva maradt. Elvesztette azt az arroganciát, amivel a lányát üdvözölte.

– Nem tudod, mi történt valójában – mormolta.

Marta könnyes szemmel nézte őt.

– Akkor mondd el. Mert 10 éven át azt mondogattad, hogy Julián a saját haláláért felelős.

Rafael leült.

Most először úgy nézett ki, mint egy öregember.

A családi vállalkozás súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, amikor elnyerte az épület felújítására vonatkozó szerződést. A határidők szorosak voltak, és a munkaleállás súlyos büntetéseket vont volna maga után.

Julian szerkezeti problémákat észlelt, és független felülvizsgálatot kért.

Rafael visszautasította.

Elrendelte a munka folytatását, amíg egy jelentésre vár, amely soha nem érkezett meg időben.

„Azt hittem, kibírom pár hétig” – vallotta be. „Évek óta így dolgoztunk, és ehhez hasonló még soha nem történt.”

– Amíg valaki meg nem halt – válaszolta Marta.

Az apja lehajtotta a fejét.

De a történet valami még rosszabbat is elfedett.

Azon az éjszakán Julian nem véletlenül ment az épülethez.

Rafael beidézte őt, és követelte tőle, hogy adja át az eredeti dokumentumokat, amelyeket a Munkaügyi Felügyelőségnek tervezett bemutatni.

Julián visszautasította.

Azt vitatkoztak.

Miközben beszélgettek, a szerkezet egy része leszakadt, és több munkás is csapdába esett.

Egyikük, Simón, Juliánnak köszönhetően sikerült kijutnia, aki visszament segíteni neki.

Aztán egy második földcsuszamlás történt.

Julian már nem tudott elmenekülni.

Rafael elismerte, hogy mielőtt segítséget kért volna, megpróbálta visszaszerezni a veszélyeztetett dokumentumokat, és utasítani a többi alkalmazottat a terület kiürítésére.

„Pánikba estem” – mondta. „Azt hittem, ha azonnal felhívom őket, mindent megtudnak.”

Martát düh és hányinger keveréke kerítette hatalmába.

– És miközben a céged megmentésén gondolkodtál, Julian arra várt, hogy valaki segítsen neki?

– Nem tudtam, hogy ennyire beteg.

– Segítséget kértem tőled!

Rafael eltakarta az arcát.

Terézia némán sírt.

Martának hirtelen eszébe jutott, milyen fiatal nő volt. Az a 19 éves lány, aki a buszpályaudvaron várakozott, szorongatva a bőröndjét, és folyamatosan hívogatott egy soha többé nem felvett telefont.

Azt hitte, hogy Julian elhagyta őt.

Aztán rájött, hogy halott.

És most már tudta, hogy a saját apja is létfontosságú információkat titkolt el a tragédiával kapcsolatban.

„Tudtad, hogy ő Alba apja?” – kérdezte lassan.

Rafael felnézett.

A hallgatása elég volt.

– Julian mondta nekem aznap délután – vallotta be a nő. – Beszélni akart veled, mielőtt megjelenik a házban. Biztosított róla, hogy gondoskodni fog a kettőjükről.

Marta a mellkasára tette a kezét.

– Szóval, amikor kirúgtál, már tudtad, ki az apa.

-Igen.

– És mégis magamra hagytál?

Rafael sírni kezdett.

– Azt hittem, ha megszületik a baba, állandóan kérdezősködni fogsz felőle. Hogy egy nap majd megtudod, mi történt.

Marta mintha megütötték volna a szavak, hátralépett.

Évekig próbálta megérteni, miért reagált az apja ilyen kegyetlenül a terhességére.

Most már megvolt a válasz.

Nem csak szégyen volt.

Félelem volt az.

Attól félt, hogy a lány állandó kapocs lesz ahhoz a férfihoz, akinek a halálát segített eltitkolni.

Terézia odalépett a lányához.

– Sokszor akartalak keresni.

– De sosem tetted.

– Apád azt mondta, hogy tönkretesszük a családunkat.

Márta az anyjára nézett.

– A családom tönkrement azon a napon, amikor elengedtél a házból anélkül, hogy megkérdezted volna, hol fogok aludni.

Terézia zokogni kezdett.

– Féltem, hogy mindent elveszítek.

– És te úgy döntöttél, hogy elveszítesz engem.

Ez a mondat szóhoz sem juttatta Teresát.

Aztán zaj hallatszott a folyosón.

Alba a kertkapunál állt.

Bement vizet venni, és hallotta a vita egy részét.

– Anya, nagyapa csinált valami rosszat?

Marta úgy érezte, megállt a világ.

Tíz évet töltött azzal, hogy megvédje a lányát a saját fiatalságát is sújtó fájdalomtól.

Nem engedte volna, hogy ez a beszélgetés tönkretegye a gyerekkorát is.