1. rész: A férj, aki már halott volt
Hajnali 3:17-kor megszólalt a telefonom, és egy értelmetlen hívás érkezett. Egy rendőr közölte velem, hogy a férjem, Ethan Parker meghalt, miután terepjárója egy betonkorlátnak csapódott az FDR Drive közelében.

Lassan az ágy másik oldala felé fordítottam a fejem.

Ethan mellettem aludt.

„Tiszt úr, valami tévedésnek kell történnie. A férjem itt van.”

A tiszt néhány másodpercig hallgatott, mielőtt észrevehetően óvatosabbá vált volna a hangja.

„Mrs. Parker, kérem, hagyja el a hálószobát anélkül, hogy felébresztené a mellette álló férfit. A balesetből kiemelt jármű, telefon, pénztárca és személyes tárgyak mind Ethan Parker tulajdonát képezik.”

Mielőtt megmozdulhattam volna, Ethan megmozdult mögöttem.

„Kicsim? Kinek beszélsz arról, hogy meghaltam?”

Mosolyognom kellett, és közöltem vele, hogy valami átverésről van szó. Álmosan nevetett, de amikor kikeltem az ágyból, a keze hirtelen a csuklómra fonódott.

„Hová mész?”

“Fürdőszoba.”

Elengedett engem.

Abban a pillanatban, hogy bezártam a fürdőszoba ajtaját, én magam hívtam a 911-et. A diszpécser megerősítette, hogy a baleset valódi volt, és két rendőr perceken belül megérkezett a manhattani lakásunkhoz.

Ethan furcsán nyugodt maradt a kihallgatás során. Megmutatta a jogosítványát, mindenre könnyedén válaszolt, és viccelődött, hogy aki ellopta a terepjáróját, az egy szerencsétlen estét választott rá.

A kórházban a nyomozók az asztalra tették a halott sofőr holmiját. Azonnal felismertem Ethan évfordulós óráját, pénztárcáját, telefonját és jegygyűrűjét, beleértve az E és N monogramot is, amelyek a gyűrűbe voltak vésve.

– Valaki ellophatta mindezt – mondta Ethan. – Ez nem jelenti azt, hogy én vagyok a halott.

A test túl sérült volt ahhoz, hogy vizuálisan azonosítani lehessen, de az orvosi adatok csak súlyosbították a zavart. Az áldozat körülbelül harminckét éves, 165 centiméter magas, A-pozitív teszttel rendelkezett, és a jobb oldalán vakbélműtét utáni heg feküdt.

Ethan minden részletében megegyezett.

Még az ingét is felemelte, hogy megmutassa a saját sebhelyét.

Napkeltekor már nem tudtam, mit higgyek. Ethan emlékezett kilenc évünk intim részleteire, beleértve az első csókunk kínos történetét az egyetemi könyvtár mögött, amit soha senki másnak nem meséltem el.

Aztán bent a liftben észrevettem, hogy bal kézzel megnyomta az emelet gombját.

Ethan szinte teljesen jobbkezes volt.

Azt mondogattam magamnak, hogy a kimerültségtől paranoiás leszek, de a rendőrség kilenckor újra hívott. A biztonsági kamerák felvételei szerint Ethan terepjárója előző este 10:22-kor hagyta el a garázst, míg az okoszár-nyilvántartásunkban semmi sem utalt arra, hogy Ethan egyáltalán elhagyta volna a lakást.

Ekkor eszembe jutott valami más is.

Lefekvés előtt Ethan ragaszkodott hozzá, hogy igyak egy pohár tejet és vegyem be az álmatlanság elleni gyógyszeremet. Szokatlanul gyorsan elaludtam, és amikor a rendőrök felébresztettek, szürke pizsamát viselt, pedig megesküdtem volna, hogy feketében feküdt le.

Miután Ethan elment dolgozni, megnyitottam az okoszár alkalmazást.

Három ujjlenyomatot regisztráltak.

Enyém.

Ethané.

És egy névtelen.

Nyolc hónappal korábban építették be, és negyvenhétszer nyitotta ki a lakásunkat, szinte mindig éjszaka.

Ethan állítólag sok ilyen éjszakán már otthon volt velem.

A halott férfi már nem volt a legfélelmetesebb rejtély.

Hirtelen tudnom kellett, ki aludt mellettem.

2. rész: A harmadik ujjlenyomat
Abban a pillanatban, hogy Ethan elindult dolgozni, átkutattam a hálószobát, kétségbeesetten keresve bármi magyarázatot az anonim ujjlenyomatra. Végül felvettem a szürke pizsamanadrágot, amit a rendőrség hívásakor viselt, és valami merevet éreztem a bélés alatt, ami egy régi telefonnak bizonyult, amit még soha nem láttam.

Nem volt jelszó, és csak két alkalmazás volt telepítve: a Kamera és a Galéria. Amikor megnyitottam a galériát, szinte azonnal összeszorult a gyomrom, mert az első képeken az volt látható, hogy kávét veszek az irodám közelében, avokádót választok a boltban, az étkezőasztalnál dolgozom, és késő este belépek a konyhába.

Minél tovább görgettem a fényképeken, annál nyugtalanítóbbak lettek. Néhányat a saját otthonunkban készítettünk, az egyiken a kanapén alszom, egy másikon röviddel azután, hogy kiléptem a zuhany alól, és egy olyanon, amelyen mélyen alszom, miközben a fotós csak néhány méterre állt az ágyunktól.

Remegett a kezem, mire elértem a legújabb videót, amit előző este 10:16-kor rögzítettek. Ethan az ágyunk mellett állt, míg én mögötte aludtam, egy másik férfi pedig vele szemben, háttal a kamerának, majdnem ugyanolyan magasságú, testalkatú és testtartású.

Ethan átnyújtott a férfinak egy ruhakészletet.
„Ez az utolsó alkalom.”

– Biztos vagy benne, hogy nem fog felébredni?

Ethan rám pillantott, mielőtt válaszolt.

„Eleget adtam neki.”

„És holnap?”

Ethan elmosolyodott.

„Holnaptól kezdve Ethan Parker leszel.”

A felvétel véget ért, és mielőtt teljesen felfoghattam volna, amit az előbb láttam, megszólalt a bejárati ajtó zárja. Az automatikus hang bejelentette, hogy a hármas ujjlenyomatot engedélyezték.

„Hármas számú ujjlenyomat. Hozzáférés engedélyezve.”

Éppen akkor dugtam a rejtett telefont egy halom ruha alá, amikor Ethan majdnem két órával korábban belépett a hálószobába a szokásosnál. Elmagyarázta, hogy a rendőrség kihallgatásokat tart a cégénél, és nincs sok értelme a munkahelyemen maradni, de alig tudtam arra koncentrálni, amit mond, mert a névtelen ujjlenyomat épp most nyitotta ki a lakásunkat.

Röviddel ezután az egyik nyomozó felhívott minket, és megkért minket, hogy azonnal jöjjünk a rendőrőrsre. Ott megmutatták nekünk az előző este 10:43-kor készült közlekedési kamerafelvételeket, amikor Ethan terepjárója elég sokáig állt meg a piros lámpánál ahhoz, hogy a kamera rögzítse a sofőr arcának egy részét.