A volán mögött ülő férfi nemcsak hasonlított Ethanre. Majdnem pontosan úgy nézett ki, mint ő.

Morgan nyomozó ezután megmutatott nekünk egy másik képet, amelyet aznap délután készítettek. Ugyanaz a férfi bement egy autóalkatrész-üzletbe, fékfolyadékot vásárolt, és megkérdezte az alkalmazottat, hogy hol találhatók a hidraulikus fékvezetékek abban a bizonyos SUV modellben.

Morgan a férjem felé fordult.

„Parker úr, vannak testvérei?”

Ethan lassan összetörte a papírpoharat a kezében, mielőtt válaszolt.

“Igen.”

Mereven bámultam rá, képtelen voltam elhinni, amit hallok.

„Milyen testvér?”

Várt néhány másodpercet, mielőtt végre válaszolt.

„Aiden. Az ikertestvérem.”

Kilenc éve voltunk együtt, mégis Ethan egyszer sem említette, hogy van egypetéjű ikertestvérünk. Azt állította, hogy Aiden évekkel korábban eltávolodott a családtól, és alig beszéltek egymással, de ez a magyarázat abban a pillanatban szertefoszlott, amikor eszembe jutottak az okoszárunkon lévő hozzáférési adatok.

Elővettem a telefonomat, és elé tettem az előzményeket.

„Alig beszélsz? Az ujjlenyomata nyolc hónap alatt negyvenhétszer került a lakásunkba.”

Ethan arcából kifutott a vér, ezért az elrejtett telefont is az asztalra tettem. A rendőrség lejátszotta a videót elejétől a végéig, és amikor a képernyő elsötétült, senki sem szólt hozzá néhány másodpercig.

Morgan nyomozó végre egyenesen a férjemre nézett.

„Miért adta ki magát az ikertestvérednek?”

Ethan hosszan bámulta az asztalt. Aztán, hitetlenkedésemre, halkan felnevetett.

– Mert én nem Ethan vagyok.

Éreztem, hogy az egész testemben hideg futkos, miközben a velem szemben ülő férfi lassan felemelte a tekintetét.

„Natalie… Aiden vagyok.”

3. rész: Melyik ikerpár élt még?
Még mielőtt észrevettem volna, hogy megmozdult volna a kezem, pofon vágtam. A férfi, akit a férjemnek hittem, visszanézett rám, miközben próbáltam felfogni, hány éjszakát tölthettem már valaki más mellett.

„Te voltál az, aki tegnap este mellettem volt?”

“Igen.”

„És a másik negyvenhét alkalommal?”

Nem válaszolt.

A rendőrség kikísért a kihallgatóból, miközben Morgan nyomozó folytatta a kihallgatását. Később Morgan elmagyarázta, hogy az Aidennek valló férfi azt mondta, hogy Ethan több ezer dollárt fizetett neki, valahányszor szüksége volt valakire, aki helyettesítette, néha üzleti megbeszéléseken, néha pedig a saját lakásunkban.

A cél egyszerű volt: Ethannek alibire volt szüksége. A nyomozók felfedezték, hogy több mint 1,8 millió dollár tűnt el a cégétől, és valahányszor valaki gyanús helyre állította, tudtukon kívül megesküdhettem volna, hogy a férjem az egész éjszakát otthon töltötte velem.

Tökéletes tanújává váltam anélkül, hogy tudtam volna, hogy részt veszek benne.

A nyomozás hamarosan egy újabb bonyodalmat tárt fel. Mivel Ethan és Aiden egypetéjű ikrek voltak, a súlyosan megsérült baleset áldozatát nem lehetett könnyen azonosítani a hagyományos DNS-vizsgálattal, ami azt jelentette, hogy senki sem tudta még bizonyítani, melyik testvér halt meg.

Aztán a nyomozók két életbiztosítási kötvényt találtak. Az egyik milliókat ért Ethan életére, míg a másik engem biztosított, Ethan-t feltüntetve kedvezményezettként.

Másnap a rendőrség megtudta, hogy a testvérekhez kötődő személy nemrég benzint, vastag műanyag fóliát, kötelet és kesztyűt vásárolt. A nyomozók egy elhagyatott csónakkikötőt is találtak a városon kívül, és az Aidennek nevező férfi azt állította, hogy Ethan rendelte el, hogy hajnali négykor találkozzon ott.

Aztán egy ismeretlen számtól kaptam egy üzenetet a telefonomra.

„Sógornőm, rájöttél már, miért babráltam a fékekkel?”

Az üzenetet Aiden írta alá.

„Rájöttem, hogy a bátyám meg akart ölni. Csak azt akartam, hogy lerobbanjon a terepjárója.”

Másodpercekkel később megérkezett az utolsó üzenet.

„De válaszolj egy dologra… teljesen biztos vagy benne, hogy Ethan halt meg?”

Addig bámultam ezeket a szavakat, amíg a félelmetes lehetőség figyelmen kívül hagyhatatlanná vált. A rendőrségi őrizetben lévő férfi azt állította, hogy ő Aiden, de most egy másik személy ugyanazon a néven üzenetet küldött nekem, és még mindig nem volt bizonyítékom arra, hogy melyik ikerpárom élte túl a balesetet.

Azon az estén fényképekkel, üzenetekkel, rendőrségi feljegyzésekkel és képernyőképekkel borítottam be az étkezőasztalomat. Kényszerítettem magam, hogy felidézzem az előző év minden furcsa pillanatát, különösen az évfordulós vacsoránkat, amikor Ethan váratlanul a bal kezébe vette a borospoharát, és a sérült csuklóját hibáztatta.

Az okoszár előzményei szerint a harmadik ujjlenyomat még aznap este bejutott a lakásunkba. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, melyik testvérem vacsorázott velem, melyik hozta a virágot, és melyik aludt végül mellettem.

Morgan nyomozó ezután elküldte nekem az elrejtett telefonból talált fényképeket, köztük tizenegy hónappal korábban készült képeket is, jóval azelőtt, hogy az ikrek állítólag újra kapcsolatba léptek volna. Aiden lefényképezett az irodám előtt, a szüleim háza közelében, amint elhagyom az edzőtermet, és belépek egy orvosi rendelőbe.

Ez nem úgy nézett ki, mint aki időnként szívességet tesz.

Úgy tűnt, mintha valaki tanulmányozna engem.

Aztán eszembe jutott Ethan kisebb autóbalesete az előző októberből. Négy nap kórház után furcsán viselkedett hazatérve, koriandert evett, pedig utálta, elfelejtette, hová tettük a szemeteszsákokat, és egyszer megkérdezte, hogy a matrac melyik oldalán szoktam aludni.

Akkoriban a gyógyszereket és a kimerültséget hibáztattam.

Most azon tűnődtem, hogy vajon sokkal korábban kezdődött-e a váltás.

Miközben a szüleimhez pakoltam, kiütöttem egy gyógyszeres dobozt a szekrényből, és hirtelen eszembe jutott valami fontos. Ethan eltörte a jobb bokáját az egyetemen, és a sebészek két kis fémcsavart helyeztek be véglegesen.