1. RÉSZ
A DIF dolgozója becsapta a mappát, és a kilenc gyerek előtt kimondta a mondatot, amit egyikük sem fog elfelejteni: „Senki sem akar titeket már; ti maradtatok.” A régi csivavai állomás várótermében még a felnőttek is lesütötték a tekintetüket.

A gyerekek egy olyan lakóotthonból érkeztek, amelyik éppen elvesztette az engedélyét. Három hetet töltöttek azzal, hogy egyik menhelyről a másikra szállították őket, és interjúkon vettek részt. A tizenhárom éves Mateo a gyermekkori láza miatt enyhén sántított, és a mellkasához szorította a négyéves Margaritácskát, aki aludt. A tizenkét éves Lucía a tizenegy éves Inést tartotta szorosan a kezében. A nyolcéves ikrek, Renata és Rebeca egymásba kapaszkodtak. A kilencéves Jonás a padlót bámulta. A tízéves Eduardo erőltetett mosolyt erőltetett az arcára. A hatéves Beni nem tudott nyugton ülni.

Beatriz Salgado, a szociális munkás, évek óta foglalkozott nehéz esetekkel. Azon a reggelen több nevelőszülői családdal is interjút készített. Néhányan egy kisgyermeket szerettek volna. Mások két testvért fogadtak el, de kilenc gyermeket nem, akik családtagnak tekintették magukat, annak ellenére, hogy nem mindannyian vér szerinti rokonok voltak. Mateo sántítása aggasztott. Eduardo tanulmányi nehézségei is. Senki sem akarta szétválasztani az ikreket, és megbirkózni a dühükkel. Margarita Korszak túl fiatal volt. Beni túl nyugtalan volt.

Amikor az utolsó pár is elment, Beatriz felsóhajtott.

–Visszatérnek a cuauhtémoci menhelyre. Aztán meglátjuk, hogyan osztjuk szét az eseteket.

Mateo szereti Margaritát.

– Azt mondták nekünk, hogy soha többé nem fognak minket elválasztani.

– Ezt nem ígérhetem – felelte Beatriz. – Meg kell találnom, mi a legjobb mindannyiunknak.

– A legjobb, ha nem nevezzük őket „azoknak, akik maradtak”.

A hang a menza pultja mögül jött. Javier Barragán, egy 43 éves farmer, kávét, kerítéskapcsot és egy zsák takarmányt hozott. Hat éve özvegyember volt, és egyedül élt egy Delicias közelében lévő farmon. A keze kicserepesedett a munkától, az ingének a válla pedig foltokban lógott.

Beatriz lo miró profi gyorsasággal.

– Uram, ez az ügy nem illik önhöz.

Javier ököllel a pultra csapott. Nincs felsikoltott.

– Egyszerűen csak a szemükbe mondta, hogy senki sem szereti őket.

– Ez egy módja volt a helyzet magyarázatának.

– Nos, akkor magyarázd el másképp.

Mind a kilencet megnézte. Nem úgy vizsgálgatta őket, mint az árut. Egyenként nézte végig őket.

—És az oroszlán és a 9-re.

Beatriz rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Ez nem így működik. Szükséged van nevelőszülői tanúsítványra, társadalmi-gazdasági tanulmányra, pszichológiai értékelésre, háttérellenőrzésre, referenciákra, otthoni látogatásra és a Gyermekvédelmi Hivatal engedélyére.

– Mondd meg, hol kezdjem.

– Egyetlen ember vagyok.

– Özvegyember vagyok

—És már alkottak gyerekeket.

Javier egy pillanatig hallgatott.

– Ez igaz. De van egy ötszobás házam, igazolható jövedelmem, földem, állataim, egy nővérem, aki 20 percre lakik innen, és szomszédaim, akik évek óta ismernek. Ha a törvény azt mondja, hogy nem próbálkozhatok, mutasd meg, hol.

Máté reménytelenül beszélt, mint aki már látta a megszegett ígéreteket.

– Bankszámlakivonatokat fognak kérni, át fogják vizsgálni a helyzetet, és átkutatják a házat.

Javier elővett egy ceruzát a zsebéből, és átnyújtotta a lánynak.

– Írj le nekem mindent.

Mateo most először nézett egyenesen rá.

Beatriz beleegyezett, hogy még aznap előzetes látogatást tesz, világossá téve, hogy senki sem hagyja el az állami őrizetet engedély nélkül. Az út során Beni annyi kérdést tett fel, hogy Javier végül elmosolyodott. Jonas csak akkor szólalt meg, amikor a lovak megjelentek a kerítés mögött.

— Hányan vannak?

—7. És egy sánta kanca az istállóban, amely már nem dolgozik.

A ház nem tíz fő részére volt berendezve. Nem volt elég ágy, korlát a verandán, kamra vagy biztonságos zárak. Javier nem vitatkozott a megfigyelésekkel. Csak feljegyezte őket.

Azon az estén Lucía azzal főzött, amit talált; Inés felfedezte a tyúkólat; az ikrek átrendezték a szekrényt; Jonás egy Diciembre nevű palomino kancára meredt; Eduardo ellenőrizte a kerítéseket; Beni beleesett egy pocsolyába; Mateo pedig fát kezdett aprítani.

Javier egy túl nehéz fejszével a kezében találta.

– Nem kell kiérdemelned az ágyad.

Mateo folytatta a munkát.

– Ezt mondják először.

Javier fogott egy másik fejszét, és odaállt mellé.

– Akkor ma nem foglak meggyőzni. Majd megnézed és eldöntöd.

Órákkal később Margarita kiöntött egy poharat az asztalra, és megdermedt, várva a leszidást. Javier csak feltörölte a vizet.

Beatriz csendben figyelte. Mielőtt elment, letett az asztalra egy papírlapot, amelyen 17 követelmény volt.

– 14 napod van a sürgős problémák megoldására. Utána jön a bizottság.

Javier felnézett.

– És mi van, ha sikerrel járok?

Beatriz túl sokáig várt a válasszal.

—Vannak olyanok a Legfőbb Ügyészségen, akik úgy vélik, hogy 9 gyereket szét kell választani, még akkor is, ha mindent jól csinálnak.

Matthew, az ajtó mögött, mindent hallott.

És azon az estén, érkezésük óta először, nem attól félt, hogy Javier kudarcot vall. Attól félt, hogy a rendszer nem engedi majd, hogy sikerrel járjon.

2. RÉSZ
A következő 10 napban a ranch már nem egyetlen ember házára hasonlított. Javier felszerelte a korlátot, ágyakat, tűzoltó készülékeket és ruhákat vásárolt, lezárta az öntözőcsatornához vezető utat, és felbérelte Abril Mendoza tanárnőt, hogy hetente háromszor délelőttönként órákat tartson, amíg a hivatalos beiratkozás megtörténik.