„Küldd csak azt a szegény, csúnya lányt: vissza fogja utasítani!” Nevettek… míg a milliomos fel nem állt.

1. RÉSZ

Már azelőtt elkezdődött a nevetés, hogy Mariana elérte volna a szoba közepét.

Több száz aranyló fény csillogott a Paseo de la Reformán álló Hotel Imperial márványpadlóján. A vendégek dizájneröltönyöket, drága ékszereket és olyan ruhákat viseltek, amelyek többet értek, mint amennyit az asszony évek alatt keresett.

A 26 éves Mariana Flores egy tálcával a kezében sétált közöttük. Fakó rózsaszín ruhát, egyszerű kardigánt és olyan cipőt viselt, amit előző este ragasztóval javított meg.

– Küldd el azt a szegény, csúnya lányt Alejandróhoz – mondta egy nő. – Így megtanulja, mit jelent az, ha visszautasítanak.

Nevetés futott végig a szobán.

Mariana érezte, hogy ég az arca, de továbbment. Aznap este fizetést kellett kapnia. Otthon a bátyja, Emiliano várt valami szívgyógyszerre, amit még nem tudott megvenni.

Amióta az édesanyja meghalt, az apja pedig eltűnt, Mariana Emiliano húga, gyámja, szakácsnője és egyetlen családtagja lett. Délelőtt Polancóban takarított, délután pedig felszolgálóként dolgozott egy kis iztapalapai étteremben.

Voltak hetek, amikor a hűtő péntek előtt kiürült. Mariana azt mondta, hogy nem éhes, hogy Emilianonak legyen még egy kis pluszja.

A rózsaszín ruha, amit aznap este viselt, az anyjáé volt. Viselt volt, de ez volt az egyetlen alkalmas ruhadarabja a gálán való munkához.

Volt egy apró sebhely a bal arcán, egy gyermekkori balesetre emlékeztetve. Évekig megtanulta, hogyan rejtse el azzal, hogy lehajtja a fejét.

Azonban akik időt szántak arra, hogy megismerjék, felfedeztek valami mást. Mariana megemlékezett a szomszédai születésnapjairól, ételt vitt egy idős asszonynak az épületben, és megosztotta tippjeit egy háromgyermekes munkatársával.

Az orvosi kezelések és oktatási programok finanszírozására létrehozott Valdés Alapítvány éves gálájára ideiglenes személyzet tagjaként érkezett a Hotel Imperialba.

Az alapító Alejandro Valdés volt, egy 34 éves vállalkozó, aki egy több latin-amerikai országban használt technológiai platformot fejlesztett ki. A szervezetet édesanyja emlékére hozta létre.

Mariana nagyon keveset tudott róla. Számára csak egy újabb gazdag vendég volt, akit ki kellett szolgálnia anélkül, hogy egy csepp bort is kiöntött volna.

Minden megváltozott, amikor Renata Castañeda, a rendezvény koordinátora, rátalált a szolgálati bejárat közelében.

Renata egész éjjel próbálta bemutatni Alejandrót Victoria Alcázarnak, cége egyik fő befektetőjének a lányának. De Alejandro minden kísérletet elutasított, hogy párként mutassa be őket.

Viktória dühösen úgy döntött, hogy játékot csinál a helyzetből.

– Ha nem akar velem táncolni, majd meglátjuk, hogyan reagál, amikor odaküldjük a pincérnőt – javasolta.

Renata Marianának hívta.

– Vidd ezt a poharat a főasztalhoz.

– Azt az asztalt már megterítették.

– Ne vitatkozz. Menj oda Mr. Valdéshez, és mondd meg neki, hogy több vendég is téged választott táncra.

Mariana azt hitte, hogy viccnek szánja.

– Dolgozni jöttem ide, nem táncolni.

„Ha visszautasítod, ma este nem kapsz fizetést. Továbbá gondoskodom róla, hogy soha többé egyetlen catering cég se alkalmazzon.”

Mariana megszorította a tálcát.

– Szükségem van a pénzre.

– Akkor nevettess meg minket egy kicsit.

Ahogy haladt előre, elkezdődtek a hozzászólások.

– Valószínűleg még a cipőjét sem engedheti meg magának, amit hord.

–Alejandro még azelőtt vissza fogja utasítani, hogy kimondaná a nevét.

–Nézd a sebhelyet. Ki engedte be így?

Mariana minden szóra odafigyelt.

Amikor már csak pár lépésnyire ért a főasztalhoz, megállt. A kezei annyira remegtek, hogy a poharak megkoccantak a tálcán.

A kijárat felé akart rohanni, de eszébe jutott, hogy Emiliano elosztotta a piruláit, hogy tovább tartsanak. Nem mulaszthatta el a fizetést.

Alejandro Valdés a szoba hátsó részében ült. Nem nevetett.

Olyan arckifejezéssel nézett rá, amit senki sem tudott értelmezni.

Mariana lehajtotta a fejét.

– Valdés úr, azt a parancsot kaptam, hogy jöjjek el és mondjam el önnek, hogy…

– Nem kell megismételned – vágott közbe.

Alejandro felállt, odalépett, és gyengéden elvette a kezéből a tálcát.

-Mi a neved?

—Mariana Flores.

– Mariana, szeretnék bocsánatot kérni tőled.

Felnézett.

– Nem tettél semmit.

–Én vagyok a házigazda. Beengedtelek egy szobába, ahol valaki azt hitte, hogy a megaláztatásod egyfajta szórakozás.

Viktória idegesen felnevetett.

– Alejandro, ez csak vicc volt.

A vendégek felé fordult.

–Vicc? Melyik rész akart vicces lenni? A ruhája, a munkája, vagy az, hogy szüksége van arra a fizetésre, amivel rákényszerítetted, hogy eljöjjön?

A szoba elcsendesedett.

Alejandro egy órával korábban látta Marianát, amint vacsorát szállít Don Ernestónak, egy idős konyhai dolgozónak, aki még nem evett. Azt is látta, ahogy Mariana egy vendégek között eltévedt gyereket vigasztal, amíg meg nem találja az anyját.

„Míg néhányan fényképezkedtek, hogy megmutassák részvételüket egy jótékonysági gálán, ő anélkül segített, hogy elismerést várt volna” – folytatta. „Egyetlen este alatt több méltóságot mutatott, mint sokan közületek egész életetekben.”

Marianna nem tudta visszatartani a könnyeit.

Soha senki nem védte meg így őt.

Victoria felállt, sápadtan a dühtől.

– Mielőtt szentté avatnád, nézz utána a zsebeidnek.

– Miről beszélsz? – kérdezte Alejandro.

Viktória felemelte a csuklóját.

„Pár perce eltűnt a gyémánt karkötőm. Az a pincérnő belém ütött a pezsgősasztalnál.”

Renata hívta az őröket.

– Ellenőrizd a kötényedet.

Marianna hátrébb lépett.