Az orvosok elvesztették minden reményüket a herceg egyetlen fiában; a gyógyító, akit megvetettek, egész éjjel ott maradt…

A GYÓGYÍTÓ ÉS A TÉLI MÁRKI

Három orvos kijelentette, hogy a gyermek nem éri meg a hajnalt.

A negyedik férfi éppen a kesztyűjét vette le, amikor Don Rodrigo de Alvarado, Santa Lucía márkija megragadta a csuklóját.

„Ha átlépi azt az ajtót, és a fiam meghal, soha többé nem fog orvosi pályát betölteni egész Pueblában.”

Dr. Esteban Cifuentes nem ellenkezett. Az ágy felé nézett, ahol a hétéves Emiliano mozdulatlanul feküdt egy Alvarado-címerrel hímzett takaró alatt.

A fiú arca szürke volt. A légzése olyan felületes, hogy alig emelte meg a mellkasát.

– Méltóságod fenyegethet engem, amennyit csak akar – felelte az orvos –, de semmilyen vérontás, borogatás vagy ima nem állíthatja meg ezt a lázat. El kell fogadnia Isten akaratát.

Don Rodrigo elengedte.

Az orvos felkapta az aktatáskáját és kiment a szobából.

1819. október 11-én volt az éjszaka. Az eső verte a Santa Lucía hacienda ablakait, amely Pueblától keletre, a kukoricaföldek és az erdős lejtők között feküdt.

Don Rodrigo egyedül maradt az ágy mellett.

38 éven át hitt abban, hogy a pénz, a családnév és a tekintély bármilyen bajt megoldhat. Birtokolt földet, malmokat, állatállományt és több mint 200 munkást. Egyetlen levele tőle elég volt ahhoz, hogy egy kereskedő kölcsönt kapjon, vagy egy családot kilakoltassanak a földjéről.

De mindez nem tudott volna újabb lélegzetet venni egyetlen fiának.

– Még mindig van egy ember – szólt egy hang az ajtóból.

Doña Jacinta Morales volt az, a házvezetőnő. Már Rodrigo születése előtt is a család szolgálatában állt.

– A legjobb orvosok már jártak itt.

– Nem egy másik orvosról beszélek.

Jácinta lesütötte a tekintetét.

– Van egy nő a tölgyerdő közelében. A neve Inés Villaseñor.

Don Rodrigo tudott a pletykákról.

Inés 27 éves, egyedülálló volt, és egy vályogházban élt, amelyet az édesanyjától örökölt. Gyógyszereket árult azoknak, akik nem engedhették meg maguknak az orvost, nehéz szüléseknél vett részt, és gazdák sebeit kezelte.

Boszorkánynak is nevezték.

Évekkel korábban megmentette egy kovács karját, amikor egy sebész ragaszkodott hozzá, hogy amputálni kell. A férfi visszanyerte a karja használatát, és ettől kezdve a sebész soha nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy sarlatánsággal vádolja meg.

– Nem engedem, hogy egy varázslónő megérintse a fiamat.

Doña Jacinta a márki tekintetét fürkészte.

– Akkor készülj fel a temetésére.

Don Rodrigo mozdulatlan maradt.

Percekkel később lovával elhagyta a haciendát.

Az erdőbe vezető ösvény sárfolyóvá változott. Az eső átáztatta a köpenyét, de továbbment, amíg meg nem pillantott egy kis lakóhelyet, amelyet ponyvákkal és karókkal védett növények vettek körül.

Kopogott az ajtón.

Inés gyertyával a kezében és kendővel a vállán jelent meg. Fekete haja laza volt, és szemében olyan fáradtság tükröződött, mint akit mély álomból ébredt fel.

Amikor felismerte a márkit, nem hajolt meg.

– A fiam haldoklik – mondta Rodrigo. – Gyere velem.

Inés csendben figyelte.

– Hány orvos látta már?

—4.

– Milyen kezeléseket alkalmaztak?

—Vérzés, köpölyözés és takarók, hogy izzadásra kényszerítsék.

Inés arca megkeményedett.

– Készíts elő forralt vizet és minden tiszta rongyot, ami van. Odamegyek.

– Velem utazhatsz.

„Nem fogok viharban idegen lóra felülni. Menj vissza a fiadhoz.”

Fogott egy már előkészített bőr aktatáskát, és becsukta az ajtót.

Amikor Inés megérkezett Santa Lucíába, ruhája csupa sár volt. A szolgák úgy néztek rá, mintha egy erdei lény jött volna be a házba.

Úgy tűnt, észre sem veszi.

Egyenesen felment Emiliano szobájába, letérdelt az ágy mellé, és megvizsgálta a fiút. Megérintette a nyakát, felhúzta a szemhéját, és sötét kiütést fedezett fel a bordáin.

Aztán levette a nehéz takarókat.

– Ki parancsolta, hogy így letakarják?

– Az orvosok – felelte Rodrigo.

– Élve főzték meg.

A márki összeszorította az állkapcsát.

– Vigyázz a szavaidra!

– Nincs időm megvédeni a távollévők büszkeségét.

Inés megkérte őket, hogy nyissanak ki egy ablakot, nedves ruhákkal lehűtötte Emiliano testét, és főzetet készített fűzfakéregből, szárított virágokból és néhány csepp tinktúrából, amit egy kis kék üvegcsében hordott magánál.

Rodrigo az ajtóban maradt.

– Honnan tudod, mennyit kell neki adni?

– Mert 11 évvel ezelőtt rossz adagot adtam be.

A márki keze megfeszült.

Meghalt valaki?

Inés nem nézett fel.

—Az anyám.

Rodrigo hallgatott.

Inés egész éjjel fáradhatatlanul dolgozott. Néhány percenként ellenőrizte a gyermek pulzusát. Amikor az ajka elkezdett kékülni, felültette, és segített neki kiköhögni a légzést akadályozó nyálkát.

Hajnali 2 óra körül Emiliano kinyitotta a szemét.

-Anya…

Rodrigo félreállt, hogy senki ne lássa sírni.

Felesége, Leonor, három évvel korábban halt meg ugyanebben a szobában, hasonló lázban. Az orvosok takarókkal takarták le, és addig véreztették, amíg teljesen ki nem ürült.

Azóta Rodrigo hideg és távolságtartó emberré vált. Pontossággal igazgatta a birtokát, de szinte soha nem ölelte meg a fiát. Félt, hogy túlságosan szeret valamit, amit elveszíthet.

Hajnalban Inés megérintette Emiliano homlokát.

– A láz alábbhagyott.

Rodrigo közeledett.

– Vajon túléli?

—Igen. De két hét pihenésre, könnyű ételre és megfigyelésre lesz szüksége.

A márki lehunyta a szemét.