Két éjszaka óta először tudott lélegezni anélkül, hogy úgy érezte volna, mintha a levegő a mellkasába vágna.

– Maradj a tanyán.

-Nem.

– Bármit is kérsz, megfizetek.

– Vannak betegeim a faluban, és van egy kertem is, amiről gondoskodnom kell.

Doña Jacinta közbelépett.

– Csak addig maradhatott, amíg a gyerek visszanyeri az erejét. Lesz saját szobája, fizetése, és az a szabadsága, hogy minden héten hazamehet.

Inés habozott.

–Megtartom az otthonomat, és senki sem nyúlhat a növényeimhez.

– Így lesz – ígérte Rodrigo.

– És nem fogadok el utasításokat az orvosaitól.

A márki mindenki mást kiutasított volna a földjeiről, aki ilyen hangon beszélt vele.

—Elfogadom.

A hír gyorsan elterjedt.

A nő, akit a város fele boszorkánynak nevezett, most a márki tetőzete alatt élt. Egyes családok azt állították, hogy Inés okozta a betegséget, hogy később megmentőként tüntesse fel magát. Mások azt állították, hogy ő varázsolta el Rodrigót.

Figyelmen kívül hagyta a pletykákat.

Minden reggel meglátogatta Emiliano-t, elkészítette az ételét, és régi őslakos legendákat olvasott fel neki, amelyeket az anyjától tanult. A fiú visszanyerte a színét, és izgatottan várta a látogatásokat.

– Nem vagy az ápolónőm – mondta neki egy délután. – A barátom vagy.

Inés elmosolyodott.

– Akkor barátként kell engedelmeskedned nekem, és nem kelhetsz fel ebből az ágyból.

Rodrigo meghallotta a beszélgetést a folyosóról.

A kelleténél tovább maradt ott.

Ahogy teltek a napok, egyre kifogásokat keresett, hogy bemehessen a szobába. Emiliano egészségi állapota felől érdeklődött, pedig Doña Jacinta épp csak tájékoztatta. Magyarázatot kért a növényekkel kapcsolatban, vagy úgy tett, mintha érdeklődne az Inés által olvasott könyvek iránt.

Egyik este rajtakapta, amint leveleket őröl egy mozsárban.

„Képzettebb, mint a pueblai orvosok” – mondta. „Miért nem kért soha engedélyt?”

Inés letette a mozsárt az asztalra.

– Mert a férfiaknak adják ki az engedélyeket.

– Tanulhattam volna egy sebésztől.

– Egyetlen sebész sem fogad el szoknyás tanoncokat.

Rodrigo összevonta a szemöldökét.

– Kell lennie valami módnak.

„Csak úgy tudtam, hogyan kell csinálni, ha végignézem anyám halálát, és tanulok a hibáimból. Éveket töltöttem azzal, hogy megfejtsem a jegyzetfüzeteit, először magamon teszteljem a gyógymódokat, és olyan embereket kezeljek, akiket az orvosok pénzhiány miatt elutasítottak.”

A hangja egyre keményebbé vált.

– Amikor anyám megbetegedett, senki sem akart bejönni a házunkba. Azt mondták, hogy a láza Isten büntetése. Három napot töltöttem egyedül a holttestével, mert nem volt pénzem eltemetni.

Rodrigo szégyellte magát.

Rájött, hogy a titokban Inést látogató nők közül sokan a saját munkásainak feleségei voltak. Tőle kapták azt a figyelmet, amelyet ő, mint a hacienda tulajdonosa, soha nem nyújtott nekik.

– Ezt nem tudtam – mormolta.

– Soha nem kérdezte.

Azon az éjszakán Rodrigo nem tudott aludni.

Leonorra gondolt. Talán túlélte volna, ha egy olyan nő, mint Inés, mellette áll. Arra is gondolt, hogy mennyi tudást veszített el, mert a férfiak veszélyesnek tartották az önálló gondolkodásra képes nőt.

Két héttel később Emiliano már a kertben sétált.

Egyik délután elkóborolt ​​Inéstől, hogy lepkét kergessen. Elérte a régi borospince nedves lépcsőjét, megcsúszott, és a hátára esett.

Néhány másodpercig nem kapott levegőt.

Inés odafutott hozzá.

– Emiliano, nézz rám!

A fiú kinyitotta a száját, de nem kapott levegőt. Az arca lilára változott.

Inés felemelte, megnyomta a mellkasát, és olyan nyugalommal beszélt hozzá, amit a férfi nem érzett.

– Itt vagyok. Nem hagylak el. Visszatér majd a levegő.

Végül Emiliano felnyögött.

Rodrigo odaszaladt, és megtalálta Inést a földön ülve, amint átölelte a gyereket. Remegő kezekkel.

Amikor Emiliano felkereste az apját, a lány elismerés nélkül átadta neki.

Rodrigo letérdelt melléjük. Az egyik kezével a fiát tartotta, a másikkal pedig Inés remegő ujjait fogta.

Csak néhány másodpercig engedte, mielőtt elhúzódott.

Ekkor értette meg Rodrigo, hogy szereti őt.

Nem azért, mert megmentette az örökösét, hanem mert az ereje mögött ott állt egy nő, aki mindenki más fájdalmát a sajátjaként érezte, és ennek ellenére is felkelt, hogy segítsen valaki máson.

Azonban nem merte bevallani.

Egy márki nem házasodna össze egy gyógyítóval, akinek nincs előkelő vezetékneve. A társadalom soha nem fogadná el.

A pletykák súlyosbodtak, amikor Prudencia Salcedo, a néhai Leonor unokatestvére visszatért Mexikóvárosból.

Prudencia évek óta várt arra, hogy Rodrigo őt válassza második feleségül. Ha hozzámenne, Puebla egyik legnagyobb vagyonát kezelhetné.

Amikor felfedezte Inés jelenlétét, azt állította, hogy a gyógyító tiltott főzeteket használt. Azt állította, hogy Inés azért tartotta betegen a gyermeket, hogy helyet szerezzen magának a házban.

Egyik este többen köveket dobáltak Inés házára. Valaki fekete keresztet festett az ajtajára, és a kertjének egy részét elpusztította.

Sáros cipővel tért vissza a haciendába, és bejelentette, hogy távozik.

–Emiliano most már egészséges. Elvégeztem a munkámat.

– Nem fog elmenni – felelte Rodrigo.

– Nem a te döntésed.

– Megbánthatják.

—Hat éve élek a védelmük nélkül.

– Pontosan ezt nem engedhetem meg többé.

Inés felnézett.

– Azért akarsz megvédeni, mert fontos vagyok neked, vagy azért, mert a pletykák sértik a házad presztízsét?

Rodrigo nem talált azonnal választ.

Mielőtt megszólalhatott volna, egy sikoly hallatszott az emeletről.

Emiliano ismét megbetegedett.