Egy idegen ásott ki egy újszülöttet egy sekély sírból – Aztán a hatéves húga megkérdezte az apjától, hogy miért
A száraz sivatagi földön kaparászó puszta kezek hangja volt az egyetlen, amit Tom Rickett a szélben hallott.
Nahossi a sekély sír mellett térdelt, és úgy ásott, mintha minden másodperc számítana. A körmei alatt föld gyűlt. Viharvert kezei remegtek, de nem állt meg. Először egy sötét hajtincs következett. Aztán egy apró, porral borított arc. Aztán két törékeny váll, amelyek halk, makacs lélegzettel mozogtak.
A baba még élt.
Tom úgy érezte, hogy elcsendesedik körülötte a világ.
Három hónapja tudta az igazságot.
Három hónappal korábban belépett a templom raktárába, és Mary Ellent a falhoz szorítva találta, Gaines tiszteletes kezei a hajába gabalyodtak. Mindketten egyszerre fordultak felé, lélegzetvisszafojtva és rémülten, mielőtt bármelyikük is hazugságot találhatott volna ki, megvilágította őket az ajtóban lévő fény.
Az újszülött nem Tom gyermeke volt.
Aztán a szárazság a hetedik hónapjába nyúlt. Az ég elsötétült egy napfogyatkozás alatt, a születéshez közel. A kutak kiszáradtak. A termés elpusztult. A szarvasmarhák összeomlottak a hőségben. És Dustwaterben a félelem elkezdte keresni a hibásnak ítélt apróságot.
„Apa… miért?”
Clara hangja késként hasított át a sivatagon.
Tom megfordult.
Hatéves lánya szakadt kartonruhában térdelt a nyílt gödör közelében, térdén por, szegélyébe tövisek akadtak. Könnyek húzódtak végig piszkos arcán, miközben Nahossi nézte, ahogy letörli a földet a baba arcáról.
– Miért tetted a földbe? – kérdezte Clara elcsukló hangon. – Csak egy baba, Papa. Nem tett semmi rosszat.
Tom kinyitotta a száját.
Nem jöttek szavak.
Mert nem volt olyan válasz, ami ne leplezné le a mindenség mögött rejlő rothadást. Nem mondhatta el Clarának Mary Ellen árulásáról. Nem mondhatta el neki, hogy a szégyen hónapok óta emésztette. Nem mondhatta el neki, hogyan vette Gaines tiszteletes a város félelmét, csomagolta szentírásba, és hogyan változtatott áldozatot egy tehetetlen újszülöttből.
Nahossi kiemelte a csecsemőt a sírból, és szarvasbőr mellényéhez ölelte. A sírása vékony és gyenge volt, de nem állt meg. Egy eltűnni nem akaró gyermek hangja volt.
– Apacs! – kiáltotta Morrison seriff a lováról. – Lépj arrébb attól a gyerektől!
Harminc méterre ült tőle, egyik keze a revolvere közelében lebegett. Mögötte hat porvízi férfi várakozott görbe sorban, arcukat félig kalapjuk karimája alatt rejtve.
Gaines tiszteletes a seriff mellett állt fekete kabátjában, mereven, mint egy kerítésoszlop, sápadt tekintetét mindenhová szegezte, csak a babára nem.
„Ez a gyerek semmi olyat nem tett, amivel halált érdemelne” – mondta Nahossi.
Angolul beszélt, de a szavak elég tisztán voltak ahhoz, hogy minden jelenlévő meghallja.
„Az égből jön a szárazságod” – mondta. „Nem egy kislánytól.”
– Az aszály Isten haragjából fakad – válaszolta Gaines tiszteletes.
Hangja felvette azt a sima ritmust, amit Tom minden vasárnap hallott. Bűnről beszélt. Büntetésről. Ábrahámról. Áldozatról. Úgy beszélt, mintha egy csecsemő sírja szentté válhatna, ha elég szentírást halmozna rá.
Clara hirtelen felállt, ökölbe szorított kézzel az oldalához szorította a kezét.
– Nem áldozat! – kiáltotta. – A húgom. És te gonosz vagy, amiért a halálát akarod!
Senki sem mozdult.
A sivatag mintha visszafojtotta volna a lélegzetét.
Jake Henley a nyitott sír felé nézett, és nagyot nyelt. Morrison seriff megmozdult a nyergében, de nem nézett Clara szemébe. Még a lovak is nyugtalannak tűntek, port dobogtak a levegőbe.
– Clara – mondta Tom rekedten. – Gyere ide.
De nem jött el.
Inkább közelebb lépett Nahossihoz, és gyengéden megérintette a baba arcát.
– Meleg a teste – suttogta Clara. – Papa, nézd! Engem néz. Tudja, hogy a nővére vagyok.
A baba szeme egy rövid pillanatra kinyílt.
Sötét. Élő. Figyel.
Valami megrepedt Tom belsejében.
Aztán, mint a méreg, ami újra feltámad, visszatért az emlék: Mary Ellen zihálása, Gaines tiszteletes a gallérjával babrálva, a prédikátor suttogása, hogy ő csak „a szenvedőket vigasztalta”, miközben Tom ott állt, és megértette, hogy a megaláztatásának van arca.
– A jelek egyértelműek – folytatta Gaines most már hangosabban. – Hét hónapnyi aszály. Napfogyatkozás. Egy bűnben született gyermek, miközben ez a város szenved. Még a föld is ellenállt nekünk.
Nahossi szeme összeszűkült.
Tom most először vett észre valamit.
Gaines továbbra sem volt hajlandó ránézni az újszülöttre.
A bal keze pedig folyamatosan a kabátja alá csúszott, megérintett valamit, ami benne rejtőzött, majd gyorsan elhúzódott.
Nahossi is észrevette.
Ez nem egy szent ember félelme volt, aki Isten akaratára vár.
Ez egy bűnös ember félelme volt, aki attól félt, hogy az igazság elkezdett felszínre törni.
– A nagyapám mesélt nekem – mondta Nahossi halkan. – Éhezők idején a megriadt férfiak gyenge gyerekeket hagytak magukra a sivatagban. Azt mondta, a sírásaik generációkon át kísérték népünket. Megígértette velünk, hogy soha többé nem.
Gaines szája összeszorult.
– Pogány ostobaság! – csattant fel.
De a hangja elcsuklott.
– Talán – mondta Nahossi. – De már évek óta nem hallottam gyerekeket sírni az apacs szélben.
Egyenesen a prédikátorra nézett.
„Mióta hallod őket a tiédben?”
A kérdés erősebben csapott le, mint egy golyó.
Morrison seriff lova nyugtalanul oldalra lépett. Az egyik mögötte álló férfi halkan káromkodott.
