– A nagyapám mesélt nekem – mondta Nahossi halkan. – Éhezők idején a megriadt férfiak gyenge gyerekeket hagytak magukra a sivatagban. Azt mondta, a sírásaik generációkon át kísérték népünket. Megígértette velünk, hogy soha többé nem.

Gaines szája összeszorult.

– Pogány ostobaság! – csattant fel.

De a hangja elcsuklott.

– Talán – mondta Nahossi. – De már évek óta nem hallottam gyerekeket sírni az apacs szélben.

Egyenesen a prédikátorra nézett.

„Mióta hallod őket a tiédben?”

A kérdés erősebben csapott le, mint egy golyó.

Morrison seriff lova nyugtalanul oldalra lépett. Az egyik mögötte álló férfi halkan káromkodott.

– Elég – mondta Morrison, és meghúzta a gyeplőt. – Apache, ez az utolsó figyelmeztetésed. Tedd le a gyereket, és lépj arrébb.

Nahossi egy fügekaktusz-csoport felé hátrált, a baba biztonságban a mellkasának simult.

Klára követte őt.

„Elég ártatlan vért láttam már félelemből ontani” – mondta Nahossi. „Ma nem.”

A csend addig tartott, amíg úgy érezte, mindjárt elpattan.

Aztán Jake Henley káromkodott, előrerúgta a lovát, és kitépte a pisztolyát a tokjából.

– Ha egy gazemberért akar meghalni – vicsorgott Jake –, hadd tegye!

A pisztoly bőrt tisztított.

És Clara pontosan látta, merre mutat a cső.

Teljes történet a kommentekben 👇👇

Clara mozdult, mielőtt bárki lélegzetet kaphatott volna.

Nahossi elé vetette magát, mindkét karját széttárta, apró teste remegett a pisztoly és az újszülött között.

„Ne lődd le a húgomat!” – sikította.

Jake lova felágaskodott a hirtelen mozdulatra. A fegyver eldördült.

A lövés átvágott a sivatagon.

De a golyó nem találta el Clarát.

A régi fakeresztnek csapódott, amit Tom a sír mellett a földbe szúrt. A kereszt középen kettévált, és Clara lábához hullott a porba.

Egy szörnyű másodpercig senki sem szólt semmit.

Aztán Tom elfutott.

Nem gondolt a szégyenre. Nem gondolt Mary Ellenre. Nem gondolt Gaines tiszteletesre, a városra, az aszályra vagy a titokra, ami hónapokig mérgezte.

Csak Clarát látta, aki egy fegyver előtt állt.

 

Három lépéssel elérte, és a mellkasához húzta.

Jake megpróbálta újra megtámasztani a pisztolyát, de Morrison seriff végül előrántotta a saját revolverét, és rászegezte.

„Tedd le, Jake.”

Jake megdermedt.

– Mit csinálsz? – csattant fel Gaines tiszteletes. – Seriff, ne feledd, miért jöttünk ide!

Morrison állkapcsa megfeszült.

– Emlékszem – mondta. – És azt hiszem, halálom napjáig emlékezni is fogok rá.

Nahossi némán állt, továbbra is szorosan ölelve a babát. Az újszülött sírása ismét elhalkult. Apró szája hol kinyílt, hol becsukódott a portól száraz levegőben.

– Vízre van szüksége – zokogta Klára Tom kabátjába. – Papa, kérlek. Meg fog halni.

Tom lenézett a gyerekre.

Három hónapig azt mondogatta magának, hogy a nő a megaláztatásának bizonyítéka. Mary Ellen árulásának élő emlékeztetője. Az ok, amiért a férfiak suttogtak, amikor elment a bolt előtt.

De most, Nahossi karjaiban, nem látszott másnak, mint egy éhező újszülöttnek, aki kiküzdötte magát a föld alól.

Tom a kulacsáért nyúlt.

Gaines tiszteletes meglátta őt, és megmerevedett.

„Tom” – figyelmeztetett –, „ne hagyd, hogy a gyengeség lerombolja azt, amit az igazság megkövetel.”

Tom megállt.

Lassan a prédikátor felé fordult.

– Igazságosság? – ismételte meg Tom.

Mélyen és megtörten csengett a hangja.

„A feleségemmel a templomi raktárban álltál, és vigasznak nevezted. Hagytad, hogy a város azt higgye, hogy az a gyerek átkozott, mert túl gyáva voltál ahhoz, hogy beismerd, a tiéd.”

Morrison mögött álló férfiak fészkeltek a nyeregben.

Jake arca változott meg először.

Aztán a Morrison’s.

Aztán minden szempár Gaines tiszteletesre szegeződött.

A prédikátor elsápadt.

– Ez hazugság – mondta gyorsan. – Egy gyászoló férj őrülete.

De a keze ismét a kabátja alá nyúlt.

Ezúttal valami kiszabadult.

Egy apró ezüst medál esett a porba.

Amikor földet ért, kinyílt.

Benne Mary Ellen egy hajtincse volt.

És egy összehajtott papírdarab.

Morrison leszállt a lováról és felvette a lovát. Tekintete végigsiklott a szavakon. Aztán megkeményedett az arca.

Gainesre nézett.

„Ez azt jelenti, hogy megígérted Mary Ellennek, hogy megvéded a babát.”

A sivatag ismét elcsendesedett.

Gaines a pisztolya után nyúlt.

Nahossi mozdult először.

Egy marék földet dobott a prédikátor arcába. Gaines kiáltotta vakon, hátratántorodva. Morrison keményen a homokba vágta, Jake kezéből kiesett a fegyver, miközben két másik férfi megragadta.

Tom nem figyelt rájuk.

Kihúzta a kulacs dugóját, és Nahossi felé lépett.

– Add ide őt nekem – suttogta.

Nahossi az arcát fürkészte.

Aztán Tom karjaiba helyezte az újszülöttet.

Szinte semmit sem nyomott.

Tom remegő kézzel érintette a kulacsot az ajkához.

Klára mellette állt, és halkan sírt.

„Mi a neve, Papa?” ​​– kérdezte.

Tom a babára nézett.

Aztán a porban heverő törött keresztnél.

Aztán Gaines tiszteletesre, aki köhögött és káromkodott a seriff térde alatt.

– Még nincs neki – mondta Tom.

Klára mindkét kezével megtörölte az arcát.

„Hívhatjuk Reménységnek?”

Tom torka annyira összeszorult, hogy alig tudott válaszolni.

– Igen – suttogta. – Nevezhetjük Reménységnek.

De mögöttük Gaines tiszteletes hirtelen abbahagyta a küzdelmet.

Nevetni kezdett.

Nem hangosan.

Nem vadul.

Éppen annyi, hogy minden férfi megforduljon.

– Ti bolondok – mondta kicserepesedett ajkakkal. – Azt hiszitek, velem végződik ez?

Aztán Tomra nézett.