1. RÉSZ

„Ha a lányod húst akar, meg kell tanulnia megkeresni. Van rá zöldsége” – mondta Mauricio, mielőtt pálcikájával Camila kezére csapott volna az egész család előtt.

A lányom halkan felsírt, és elhúzta a kezét. Az ujjain a bőr szinte azonnal vörösre változott.

Mozdulatlanul maradtam.

Anyósom születésnapját ünnepeltük egy brazil steakhouse-ban Guadalajarában. Mi fizettük a svédasztalt mindenkinek, de a kilencéves Camila egy különleges adag füstölt bordát rendelt, ami plusz 180 pesóba került.

Mauricio ezt pazarlásnak tartotta.

„A lányoknak meg kell tanulniuk gondoskodni magukról” – tette hozzá. „Ha így eszik, meghízik, és senki sem fogja őt akarni.”

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Mielőtt válaszolhattam volna, Daniela fia, Emiliano felemelte a kezét.

– Nagybácsi, én a nagy homárt akarom.

A pincér elmagyarázta, hogy majdnem kétezer pesóba került.

Mauricio elmosolyodott.

– Persze, bajnok. Ma azt rendelhetsz, amit akarsz.

Elővette a kártyát anélkül, hogy újra megkérdezte volna az árát.

Anyósom, Terézia, megsimogatta a gyerek fejét.

– Na, ezt nevezem én a család legkisebb emberének elkényeztetésének.

Daniela felnevetett.

Mauricio öccsének özvegye volt. Mióta a férje három évvel ezelőtt meghalt, Mauricio lett a védelmezője. Fizette a lakbér egy részét, Emiliano iskolai díját, és – saját bevallása szerint – „mindent, amire szükségük volt, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt”.

Soha nem elleneztem.

Addig a napig.

Míg Camila némán bámulta a salátástányérját, Daniela kinyitotta a homárt, kivett belőle egy darabot, és egyenesen Mauriciónak vitte.

–Próbáld ki, Mau. Nagyon finom.

Kinyitotta a száját.

Anyósom mosolyogva nézte őket.

Úgy néztek ki, mint egy pár.

Kamilla is észrevette.

Lesütötte a tekintetét.

Aztán Emiliano fogott egy zsíros szalvétát, és az arcába vágta.

– Mit bámulsz? Akarsz húst? Nos, nézd, ahogy megeszem.

Kamilla remegni kezdett.

Ököllel az asztalra csaptam.

– Kérj bocsánatot tőle.

Mindenki csendben maradt.

Mauricio rám meredt.

– Ne csinálj jelenetet!

– Az unokaöcséd megalázta a lányunkat.

Daniela azonnal megölelte Emilianót.

„Apátlan gyerek, Valeria. Ne légy kegyetlen.”

– Én, kegyetlen?

Mauricio felkelt.

–Elég volt. Emiliano az öcsém egyetlen megmaradt fia. Camilának meg kell tanulnia, hogy a világ nem körülötte forog.

Fogtam egy szalvétát, megtöröltem a lányom arcát, és kinyújtottam felé a kezem.

-Menjünk.

– Ha kimegy azon az ajtón – kiáltotta Mauricio –, ne számíts rá, hogy követlek.

Nem válaszoltam.

Odakint vihar kezdődött.

Miközben Camilát öleltem a parkolóház teteje alatt, elővettem a mobilomat és tárcsáztam a testvéremet, Alejandrót.

Ő volt a felelős az egyik bank üzleti részlegéért, amely a tízmillió peso hitelt elemezte, amelyre Mauricionak kétségbeesetten szüksége volt a cége megmentéséhez.

Csak annyit mondtam neki:

– Alejandro, nézd át nagyon alaposan Mauricio aktáját. Szerintem vannak benne dolgok, amiket senki sem lát.

Öt perccel később megjelent a Mercedesünk.

Kamilla elmosolyodott.

– Apa értünk jött.

De Mauricio nem állt meg.

Daniela mellette ült.

Az anyósom és Emiliano hátul utaztak.

Mauricio letekerte az ablakot.

– Feljebb léphetsz, ha egy dologban egyetértesz: mától úgy bánsz Emilianóval, mintha a fiad lenne, és abbahagyod Camila állandó védelmét.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Mauricio… ez az autó az enyém volt, mielőtt összeházasodtunk.

Az arca megváltozott.

Kiszállt a járműből.

– Még mindig nem érted a helyed?

És a lányunk előtt, az esőben, úgy meglökött, hogy beleestem egy pocsolyába.

Kamilla sírni kezdett.

Mauricio visszament a kocsihoz, és elment az egész családjával.

Akkor még nem tudtam, hogy aznap este a lányom a sürgősségin köt ki… és azt sem, hogy pirkadat előtt valami sokkal rosszabbra bukkan, mint a hűtlenség.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni.

2. RÉSZ

Camila húsz perccel később remegni kezdett.

Lángolt a homloka.

A telefonom vizes lett, és alig működött, ezért rohantam az esőben, amíg taxit nem fogtam. Amikor megérkeztünk a kórházba, 38 Celsius-fokos lázam volt, és nehezen tudtam lélegezni.

A diagnózis akut tüdőgyulladás volt.

Amíg az orvosok stabilizálták az állapotát, kölcsönvettem egy telefont és felhívtam Mauriciót.

Daniela válaszolt.

-Jól?

–Add Mauriciót a telefonhoz. Camila a sürgősségin van.

Csend lett.

Aztán egy halk nevetést hallottam.

–Fürdik. Valeria, a gyerekek megbetegszenek. Ne túlozz.

Letettem a telefont.

Felhívtam Alejandrót.

Fél óra múlva érkezett meg egy gyermekorvos kíséretében, akit évek óta ismert.

Amikor meglátta a nedves ruháimat és az ütéstől feldagadt arcom, nem kérdezett semmit.

Csak átölelt.

–Először megmentjük Camilát. Holnap elintézünk a többit.

Szerencsére órákkal később az orvosok közölték, hogy túl van az életveszélyen.

Úgy döntöttem, beköltözöm abba a lakásba, amit még a házasságom előtt vettem.

Amikor megpróbáltam bejelentkezni, az ujjlenyomatomat törölték.

Megváltoztatták a jelszót is.

Kopogtam az ajtón.

Daniela nyitotta ki.

A haja vizes volt, és egy pohár bort tartott a kezében.

– Mit csinálsz itt?

Félretoltam őt, és bementem.

A házam egészen más helynek tűnt.

Emiliano játékai mindenhol hevertek. A tányérjaim tele voltak ételmaradékokkal. Daniela ruháit a hálószobába tették.

Mauricio megjelent mögötte.

– Ne csinálj jelenetet!

– Ez az ingatlan az én nevemen van.

Hangosan felnevetett.

–És akkor? Évekig én fizettem a költségeket. Különben is, megígértem Danielának, hogy itt maradhat.

Anyósom kiment a hálószobából.

–És a nagy szoba Emilianoé lesz. Egy gyereknek térre van szüksége.

Elővettem a telefonomat.

– Visszhangzott.