1. RÉSZ
– Ha tényleg újra itt akarsz lakni, akkor magadnak kell fizetned a villanyt, a vizet, a gázt… sőt még a vécépapírt is, amit teljesen egyedül használsz.
Anyukám ezt anélkül mondta, hogy lehalkította volna a hangját, mintha nem is a lányához beszélne, hanem egy idegenhez, aki épp most erőltette be magát a lakásába.
Mariana vagyok, harmincegy éves, és két héttel azelőtt, hogy aláírtam a válópert Arturotól, közel kilenc év házasság után.
Nem azért hagytam el, mert hirtelen nem szerettem volna. Azért hagytam el, mert rájöttem, hogy hónapok óta megcsalt, és ami még rosszabb, évekig a fizetésemből fedezte szinte az összes kiadásunkat, miközben a saját pénzét megtartotta.
Mire végre kinyitottam a szemem, már volt személyi kölcsönöm egy autóra, aminek a megvásárlásához ragaszkodott, és jelentős havi törlesztőrészletem egy kis új lakásra Tlajomulcóban, amit még át sem adtak.
Ezért kellett ideiglenesen visszatérnem a régi családi lakásba Guadalajarában.
Anyám, Teresa, ott lakott a bátyámmal, Diegóval.
Amit mindketten elfelejtettek, az az volt, hogy a lakás apámé volt, és a halála után egy része jogilag az én nevemre került.
– Nem azt kérem, hogy támogass – mondtam neki. – Csak néhány hónapra van szükségem, hogy rendbe tegyem a pénzügyeimet.
– És miért kellene nekünk fizetnünk a hibáidért? – felelte anya. – Senki sem kényszerített a válásra.
Diego nevetett a nappaliból.
– A nők ma már mindenben különválnak.
Éreztem, hogy valami ég a mellkasomban.
– Arturo megtévesztett engem.
– Hát, biztosan tettél valamit – mondta anya –. Egy férj nem hagyja el csak úgy a jó feleségét.
Inkább nem válaszoltam.
A szoba, ahol tinédzserként aludtam, anyám kis varróműhelyévé alakult át. Áthelyeztük a gépet, az anyagait és néhány dobozt. Az egész délutánt teátrálisan sóhajtozott, mintha azért jöttem volna, hogy tönkretegyem az életét.
Másnap reggel megérkeztek az új szabályok.
Külön étkezések.
Külön bundok.
Külön szappan.
Samponozás külön.
Még a mosogatószivacsoknak is másnak kellett lenniük.
„És ne vedd el a holmijaimat engedély nélkül!” – figyelmeztetett anya.
Tisztességes fizetést kerestem, de az adósságok, a hitelek és az új lakás költségei miatt alig volt elég pénzem.
Elkezdtem több kilométert gyalogolni a munkába, hogy spóroljak az utazáson. Abbahagytam a kávévásárlást. Házi készítésű kaját hoztam. Minden fillért megszámoltam.
Egyik este nem volt elég pénzem egy edényre. Megláttam anyukám egyikét a konyhában, és arra gondoltam, nem ártana, ha húsz percig használnám.
Rizst készítettem zöldségekkel és egy kis csirkével. Ez négy adag lenne, két napra elég.
Egy telefonhívás miatt mentem fel a szobámba.
Mire visszaértem, a tűzhely üres volt.
A fazék tökéletesen tisztának tűnt a szűrőedényen.
Hol van az ételem?
Anya kijött a fürdőszobából, és megszárította a kezét.
—A lövés.
-Hogy?
– Kiürítettem a szemetesbe. Te az én cserepemet használtad.
Mereven bámultam.
– Anya, ez volt a mai vacsorám és a holnapi ebédem.
– Nem az az én problémám.
– Áttölthetted volna egy másik tartályba.
–Megmondtam, hogy ne nyúlj a holmijaimhoz. Még az edények és serpenyők is elkopnak.
Diego mosolyogva jelent meg mögötte.
– Így megtanulod, hogy ne érezd úgy, hogy a tiéd az, ami nem a tiéd.
Nem válaszoltam.
Csak bámultam a szemetest, amiben az elkészített étel volt, és minden egyes érmét számoltam.
Azon az estén két hideg tortillát ettem egy szelet sonkával vacsorára.
És akkor értettem meg, hogy anyám és a bátyám nem akarták, hogy felépüljek.
Addig akartak összetörni, amíg el nem megyek.
De egyikük sem tudta elképzelni, hogyan fog végződni ez a játék.
Nem hittem el, mi fog történni…
2. RÉSZ
Azután az éjszaka után a provokációk már nem tűntek véletleneknek.
Anyukám diszkréten elkezdte jelölgetni a WC-papír gurigát, hogy nyilvántartsa, mennyit használtam. Ellenőrizte a sampon szintjét, sőt, miután kijöttem a zuhany alól, kézzel lemérte a szappant is.
Diego megtalálta a módját, hogy zavarjon.
Egyik este megtisztítottam a cipőmet, és a bejárat közelében hagytam, mert másnap fel fogom venni. Reggelre tele voltak a koszfoltokkal.
– Útban voltak – mondta, amikor panaszkodtam –, ez nem a te magánotthonod.
Ezenkívül majdnem két órát töltött bezárva a fürdőszobában, pont amikor hazaértem a munkából.
És mivel anya úgy döntött, hogy az összes közüzemi számla az én felelősségem lesz, Diego égve hagyta a villanyt az üres szobákban, és napokig folyatta a vizet a zuhanyban.
– Tudnál egy kicsit óvatosabb lenni a vízzel? – kérdeztem tőle.
Mosolygott.
– Itt akartál élni. Fizetni akartál. Bírd ki magad.
Hetekig hallgattam.
Amíg meg nem történt a kanál incidens.
Anya észrevétlenül elvette az egyik kanalamat, és enni kezdett vele.
– Anya, az az enyém.
– Most panaszkodni fogsz nekem egy kanál miatt?
Nyugodtan levettem, leszedtem róla a tetején lévő tortaszeletet, és a tányérjára tettem.
– Nem bánom, ha kölcsönadhatom. De te magad mondtad, hogy az eszközök elhasználódnak. Jobb, ha mindenkinek a sajátja van.
Vörös lett az arca.
– Milyen szemérmetlen!
Diego futva jött.
– Kérj bocsánatot anyámtól.
„A mi anyukánk” – javítottam ki. „És én csak tiszteletben tartom a szabályait.”
–Akkor fizesd ki a kidobott süteményt.
Mosolyogtam.
– Tökéletes. De előbb fizesd ki ezt nekem.
