Elővettem egy összehajtott papírlapot.

Az elmúlt hetekben Diego szinte minden este három barátját látta vendégül. Ott ettek, videojátékoztak, használták a fürdőszobát, és órákig égve hagyták a villanyt.

Durván kiszámoltam a többletfogyasztást.

– Mivel én fizetem az összes szolgáltatást, itt a vendégeidnek szánt rész.

Diego kinyitotta a szemét.

– Ennyit egyáltalán kiszámoltál?

– Az utolsó fillérig.

Hazugság volt. Több számjegyű összeget is felkerekített, mert tudta, hogy Diego utálja a matekot.

Működött.

Több napig nem beszélt velem.

Ez volt a legnyugodtabb hét a visszatérésem óta.

De két hónappal később valami sokkal rosszabb történt.

A főnököm behívott az irodájába.

– Mariana, ennek semmi köze a teljesítményedhez. A cég létszámleépítést hajt végre.

Egy kis megkönnyebbüléssel és ürességérzettel a gyomromban távoztam.

Önéletrajzokat küldtem szét. Interjúkon vettem részt. Felhívtam a korábbi kollégáimat.

Semmi.

A megtakarításaim eltűntek.

És elérkezett a nap, amikor olyasmit kellett tennem, ami mélyen megalázott.

Kölcsönkértem nyolcezer pesót Diegótól.

– Amint kapok munkát, visszaadom őket.

Hátradőlt a székében, és olyan mosollyal nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni.

-Nem.

– Diego, ki kell fizetnem a kölcsönt és kaját kell vennem.

– Nem az az én problémám.

Anya hangosan felnevetett a konyhából.

– Már így is sokat segítettünk azzal, hogy itt lakhatsz.

Le voltam fagyva.

Gondoskodtam Diegóról, amikor gyerek volt. Én vettem neki az első gitárját. Évekkel később én adományoztam pénzt, hogy segítsek neki az első autóját venni.

Fizette anyja gyógyszerét is, és részben ugyanebben a lakásban is felújításra szorult.

Emlékeztettem rá.

– A lányom vagy – felelte. – A kötelességed volt.

Diego közeledett.

– Még ha süllyedsz is, ne várd, hogy segítsek.

El kellett fordítanom az arcomat, mert könnybe lábadt a szemem.

Azon a napon megértettem, hogy már nem a családi kapcsolatok megmentésére törekszem.

Szeretetet kerestem ott, ahol már régóta nem volt.

Két nappal később egyedül ültem egy parkban.

Egy hatalmas reklám volt előttem:

„Kezdje újra.”

Aztán eszembe jutott valami annyira nyilvánvaló, hogy majdnem elnevettem magam.

Azon az estén behívtam anyát és Diegót a konyhába.

– Kaptam egy álláslehetőséget Sonorában. Adminisztratív pozíció egy szezonálisan dolgozó cégnél, és szállást is biztosítanak. Jövő héten távozom.

Anya elmosolyodott.

-Hála istennek.

– Végre – mormolta Diego.

– De pénzre van szükségem, hogy elkezdhessem.

Diego mosolya eltűnt.

–Ne is álmodj róla.

– Nem fogok tőled semmit kérni.

Mély lélegzetet vettem.

– El fogom adni a lakásomban lévő részemet.

A kettő mozdulatlanul maradt.

– Hogy érted azt, hogy eladod? – suttogta anya.

– Pontosan úgy, ahogy hallottad.

– Idegeneket nem hozhatsz be!

– Először is felajánlom neked a részem. Ha nem akarod megvenni, keresek rá másik vevőt.

Diego ököllel az asztalra csapott.

– Mi vagyunk a családod!

Nem tudtam nem mosolyogni.

– Milyen furcsa. Ez a szó fel sem merült, amikor nyolcezer pesóra volt szükségem.

Anya elsápadt.

Aztán kimondtam a mondatot, ami mindkettőjük arckifejezését teljesen megváltoztatta:

– Holnap jön valaki, hogy megnézze, mennyit ér a részem.

Ami akkor történt, amikor rájöttek, hogy teljesen komolyan gondolom, azt egyikünk sem fogja soha elfelejteni…

3. RÉSZ

– Nem fogsz eladni semmit!

Anyám sikolyát az egész folyosón hallani lehetett.

Amióta visszatértem abba a házba, most először tűnt úgy, mintha nem lenne bosszús rám.

Ijedtnek tűnt.

Diego ide-oda járkálni kezdett.

– Figyelj, Mariana, gondold meg jól, mit csinálsz. Egy dolog dühösnek lenni, és egy másik dolog egy életre ártani nekünk.

– Nem vagyok haragos – feleltem. – A problémáimon dolgozom.

– A mi költségünkre!

Néhány másodpercig néztem rá.

– Nem pontosan ezt javasoltad?

Anya a tenyerével az asztalra csapott.

– Ne légy cinikus.

– Nem vagyok az. Amikor támogatást kértem tőlük, azt mondták, hogy mindenkinek a saját problémáit kell megoldania. Én is ezt teszem.

A beszélgetés fenyegetésekkel, sértésekkel és vádaskodásokkal végződött.

De azon az éjszakán jobban aludtam, mint az elmúlt néhány hónapban.

Először éreztem úgy, hogy visszanyertem némi kontrollt az életem felett.

Másnap reggel nem érkezett vevő.

Megérkezett Claudia, egy korábbi munkatársa, akinek a nővére egy közjegyzői irodában dolgozott.

Már mielőtt beszéltem volna a családommal, kértem útmutatást.

Pontosan tudnom kellett, mit tehetek az alkatrésszel, és mi a helyes eljárás, hogy ne okozzak magamnak újabb problémát.

Ezután áttekintettük a dokumentumokat, az okiratokat, az ingatlan előzményeit, és azt, hogy a tulajdonom hány százaléka volt jogilag.

A részvételem elég értékes volt ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa a helyzetemet.

Nem tenne gazdaggá.

De kifizethetném a lejárt törlesztőrészleteket, létrehozhatnék egy kisebb vésztartalékot, és finanszírozhatnám a Sonorába költözésemet.

A legfontosabb az volt, hogy többé ne legyen csapdában.

A következő napokban anya és Diego megváltoztatták a stratégiájukat.

Először megpróbáltak megijeszteni.

„Senki sem akar majd részesedést venni egy lakásból, ahol lakunk” – mondta Diego.

– Akkor nincs miért aggódnod.

Aztán megpróbáltak bűntudatot kelteni bennem.

Egyik este anya bejött a szobámba.

– Apád soha nem engedte volna ezt meg.

Felnéztem.

Ez bántott engem.

Apám meghalt, amikor huszonhárom éves voltam. Ő volt az egyetlen ember abban a házban, aki valaha is azt éreztette velem, hogy nem kell kiérdemelnem a jogot, hogy a családhoz tartozhassak.