Mindenki a fiúért jött, mígnem egy cowboy kiválasztotta a lányt, akit senki sem akart.

A vonat 1883 áprilisi reggelén 10:08-kor érkezett a San Juan del Río állomásra. A mozdony fülsiketítő sípot adott ki, és fekete füstfelhővel borította be a peront.

Amikor a gőz eloszlott, 12 gyerek jelent meg felsorakozva a sínek mellett.

Egy mexikóvárosi hospice intézményből érkeztek Don Laureano Vides felügyelete alatt, aki Querétaróban és Guanajuatóban helyezte el őket családoknál. Mindannyian gyapjúruhát és kölcsöncipőt viseltek, nyakukban pedig egy név- és életkorkártyát viseltek.

A hatéves Mateo Salvatierra állt elsőként a sorban. Világos haja, nagy szemei ​​és mosolya még a legbizalmatlanabb szívben is gyengédséget tudott kelteni.

A húga, Rosalía a végén volt.

A kártyán 11 évesnek állt, bár valójában már betöltötte a 13. életévét. Don Laureano azért változtatta meg a korát, mert a gyártulajdonosok bizonyos tanulószerződések keretében nem fogadtak el idősebb lányokat.

Rosalía arcának bal oldalán egy vöröses heg húzódott végig a halántékától az állkapcsáig. Emlékeztetett a tűzvészre, amely elpusztította a környékét, megölte az anyját, és rémálmokkal töltötte el az éjszakáit.

A lány magasra emelte a fejét. Az anyja egyszer azt mondta neki, hogy a méltóság az egyetlen dolog, amit senki sem vehet el tőle, hacsak ő nem mond le róla önként.

A családok odamentek Mateóhoz. Megvizsgálták a kezét, kérdéseket tettek fel neki, sőt, még a fogait is megnézték, mintha borjút vennének. A fiú udvariasan válaszolt, mert Rosalía végig felkészítette az útra.

– Nagyon jól csinálod – suttogta, amikor senki sem figyelt oda.

Mateo felé fordította az arcát.

– Nem akarok nélküled elmenni.

–Meg kell tenned. Lesz ágyad, meleg ételed, és talán még egy kutyád is. Később megkereslek.

Rosalía elmosolyodott, hogy elhitesse vele, biztos benne. Nem mondta el, hogy egyetlen családtag sem kérdezősködött felőle. Azt sem magyarázta el, hogy a tűzzel bélyegzett tinédzsert nem lányként, hanem csak egy újabb szájként tekintik, akit etetni kell.

Délben egy Doña Refugio Mondragón nevű özvegyasszony megfogta Mateo kezét. Volt egy háza a város szélén, egy gyümölcsöse és egy szobája, amelynek ablakán át besütött a reggeli nap.

Jóképű asszonynak tűnt.

Mateo hátranézett, miközben elsétált. Rosalía bólintott, megismételve azt a gesztust, amivel anyja megnyugtatta őket, amikor nem volt elég étel.

Amikor a fiú eltűnt, érezte, hogy valami eltörik a mellkasában, de nem sírt. A sírás azt jelentette volna, hogy más sorsra számít, és Rosalía már régóta óvakodott a reménytől.

A nap végére csak ő és két beteg gyermek maradt.

Don Laureano kinyitotta a könyvét, és Rosalía neve mellé ezt írta: „Fel nem pályáztatott”.

„Ma délután elmész a La Esperanza textilgyárba” – közölte vele. „Szállásért és ellátásért cserébe dolgozol majd, amíg be nem töltöd a 18. életévedet.”

Rosalía hallott már történeteket arról a gyárról. A lányok akár 14 órát is töltöttek a szövőszék előtt. Néhányan elvesztették az ujjukat; mások eltűntek anélkül, hogy bárki is kérdezősködött volna felőlük.

Épp azt az utat néztem, amerre Mateót vitték, amikor egy sofőr jelent meg a peron végén.

Körülbelül 43 éves, magas, széles vállú, a gyeplőtől kidörzsölt kézzel rendelkező farmer volt. Sötét gyapjúkabátot, poros csizmát és egyszerű kalapot viselt. Ruhái jó minőségűek voltak, de úgy tűnt, nem érdekli a gazdagság fitogtatása.

Efraín Castañedának hívták.

A beteg gyerekekre nézett, majd Don Laureanóra, végül Rosalíára. Nem szegezte tekintetét a sebhelyre, mint mindenki más. Egyenesen a szemébe nézett.

-Hány éves vagy?

—13 éves.

Laureano tolla megállt.

– A kártyán 11 áll.

– Tizenhárom éves vagyok – ismételte meg.

Efraín a hospice-ban használt szappantól kivörösödött kezére és a túl nagy cipőjére nézett.

– Tudsz biciklizni?

– Még sosem próbáltam.

– Tudod, hogyan kell dolgozni?

-Igen.

– Tartod a szavad?

Rosalía mély szomorúságot érzett a farmer szemében. Néma fájdalom volt, hasonló ahhoz, amit minden reggel felismert a tükör előtt.

– Feltéve, hogy a másik fél teljesíti a sajátját.

Efraín bólintott.

„Azért jöttem, mert azt mondták, hogy van egy gyerek, akinek otthonra van szüksége. De mindenki a kisfiúért jött. Inkább azt a lányt választanám, akiről senki sem kérdezett.”

Don Laureano becsapta a könyvet.

– Ez lehetetlen. A lány eljegyezte La Esperanzát.

–Nincs elkötelezett. Pénzt kapsz minden egyes, a gyárba szállított gyermekért.

A tisztviselő arca megváltozott.

– Ezek jogilag kötelező tanulószerződések.

– A gyámsági megállapodáshoz bírói jóváhagyás szükséges. Hamisan adtad meg a korod, és nincs aláírt végzésed.

Az állomáson még mindig tartózkodók hallgatózni kezdtek. Laureano lehalkította a hangját.

– Nézd az arcát! Megrongálódott. Soha nem fog férjhez menni, és bajt fog hozni a házára.

Efraín nem volt feldúlt.

–Akkor jó társaságban leszel. Nekem is vannak sebeim és problémáim.

Kinyújtotta a kezét Rosalía felé.

Nem parancsolta meg neki, hogy kövesse. Hagyta, hogy a lány döntsön.

A lány Mateóra, a gyárra gondolt, és az anyjára, aki az ablak felé tolta, miközben a tűz felemésztette a lépcsőházat. Aztán a kezét Efraín kezére tette.

Az istállóhoz menet adott neki egy kendőbe csomagolt kenyeret.

–Van egy kis szoba a tanyán. Keletre néz. A kislány, aki ott aludt, élvezte a reggeli fényt.

Rozália megállt.

– A lányod?