Azt suttogták: „Sosem lehet gyereke”… míg egy magányos hegyi ember öt gyermekkel őt nem választotta.

Azt mondták: „Nem lehetnek gyerekei”… mígnem egy ötgyermekes magányos hegyi férfi őt választotta.

1889 novemberében a Sierra Madre de Chihuahua lábánál fekvő San Jerónimo városa már eldöntötte Emilia Vargas sorsát.

27 évesen hiányos nőnek tartották. A 19 éves korában elszenvedett láz hegeket hagyott a testén, és az orvos azt mondta, hogy soha nem lesz gyermeke. Ettől kezdve a nők a mise után suttogtak róla, a férfiak pedig szánalommal és megvetéssel vegyes tekintettel néztek rá.

Emilia Don Anselmo boltjában dolgozott, pultokat takarított, lisztet mért és zsákokat foltozott. Egy kis szobában lakott a bolt felett, és megtanulta elviselni a megjegyzéseket anélkül, hogy lehajtaná a fejét.

Azon a reggelen Doña Petra Murillo más nőkkel beszélgetett a bejáratnál.

– Kár – mondta, ügyelve arra, hogy Emilia is hallja. – Olyan fiatal, és képtelen férfinak gyereket szülni. Ki akarná feleségül venni?

Emilia folytatta a pult takarítását. Addig szorította a rongyot, amíg kifehéredtek az ujjpercei, de nem reagált.

Mielőtt Doña Petra újabb kegyetlenséggel folytathatta volna, megszólalt a csengő.

Egy hatalmas férfi lépett be öt gyerek kíséretében.

Mateo Ríosnak hívták, és egy kunyhóban lakott az erdő legmagasabb pontja közelében, ahol fenyőfákat vágott és fát szállított. Csak évente kétszer jött le a faluba, hogy szőrméket áruljon és alapanyagokat vásároljon.

Bőrkabátot viselt, dús szakálla volt, és száraz hó kupacokban állt a vállán. Mögötte Santiago (13), Elena (10), Julián (7), Tomás (4), és a kis Inés, aki éppen akkor töltötte be a 2. életévét, és egy takaróval volt apja mellkasára kötözve.

A gyerekek anyja Inés szülése alatt meghalt. Mateo nem volt hajlandó szétválasztani őket, és magával vitte őket a hegyre, annak ellenére, hogy alig tudta, hogyan etesse és védje meg őket.

„50 kiló lisztre, cukorra, kávéra, sóra és babra van szükségem” – kérte.

Miközben Emilia előkészítette a kellékeket, észrevette, hogy a gyerekek ajkai kicserepesedtek a hidegtől. Elővett öt mentolos cukorkát egy üvegből, és felajánlotta nekik.

Santiago közé és a testvérei közé állt.

– Nem fogom bántani őket – mondta Emilia. – Útravalók.

A fiú az apjára nézett. Mateo bólintott, Santiago pedig átvette a táskát.

Mielőtt elment, Mateo egy írásos üzenetet hagyott a pulton.

– Tedd ki a hirdetőtáblára.

Emília olvasta:

„Feleséget keresünk. Tudnia kell dolgozni, és nem szabad félnie a hidegtől. Érdeklődjön az istállóban péntek dél előtt.”

– Gondolod, hogy találsz feleséget egy hirdetésen keresztül?

„Nincs időm udvarolni. A hágót kevesebb mint három hét múlva hó borítja. A gyerekeimnek szükségük van valakire a házban.”

– Kevés nő akarna öt másik ember gyermekét felnevelni.

Mateo sötét szemekkel nézett rá.

– Nem kell sok. Csak egyre.

Csütörtökön Evaristo atya gyűlést szervezett a plébániateremben. Több család is elhozta hajadon lányait, mert bár Mateo durva ember volt, jó erdészeti koncessziója volt, és nem voltak adósságai.

Emilia hátul maradt, és néhány terítőt foltozott.

A kedvenc Clara Murillo, Doña Petra lánya volt. Húsz éves volt, gyönyörű ruhákat viselt, és olyan kezei voltak, amelyekkel még soha nem mostak jéghideg vízben ruhákat. Clara odalépett Juliánhoz, és megpróbálta letörölni az arcát egy illatos zsebkendővel. Amikor a fiú megpróbált megcsinálni egy zsemlét, Clara finoman megkopogtatta az ujjait.

Máté látta.

Eltávolodott Clarától, és átment a szobán, mígnem megállt Emilia előtt.

– Te nem táncolsz.

– Nem azért jöttem ide, hogy eladó kancaként mutogassanak.

Mateo fogott egy széket, és leült vele szemben.

– Azt mondják, nem lehet gyereke.

A tű megállt Emilia ujjai között. Senki sem merte a szemébe mondani.

„Az igazat mondják. A láz meddővé tett. Ha olyan nőt keres, akitől több gyereket szülhet, akkor velem csak az idejét vesztegeti.”

„Már öt gyerekem van. A feleségem meghalt Inés születésekor, miközben a többi gyerek egy ajtó mögül hallgatta a sírását. Nem akarok több gyereket, és azt sem akarom látni, hogy egy másik nő meghal az ágyamban.”

Emília felnézett.

– Szóval, mit akarsz?

– Egy társ, aki nem törik meg. A hegyekben decembertől áprilisig havazik. Farkasok vannak, éhség van, és hónapokig nem mehetünk le a faluba. A gyerekeim vadaknak tűnnek, mert két éve védekeznek minden ellen. Szükségem van valakire, aki égve tartja a tüzet, és mellettem áll, amikor veszély leselkedik.

– Nem ismersz engem.

–Láttam, hogyan bánt Santiagóval. Nem úgy beszélt vele, mintha egy buta gyerek lenne. A kezét is láttam. Kérges. Nincs szükségem csipkére, Emilia. Erőre van szükségem.

Máté felállt.

– Holnap délben indulok. Ha itt akarsz maradni és hallgatni, ahogy rólad beszélnek, ne gyere. Ha egy olyan családra vágysz, amelynek most azonnal szüksége van rád, keress meg az istállóban.

Másnap reggel Emilia az egész életét becsomagolta egy bőröndbe: 3 ruhát, 2 gyapjúszoknyát, néhány csizmát, anyja vasserpenyőjét és egy ezüstfésűt.

Don Anselmo megpróbálta megállítani.

– Az az ember egy sírhoz fog vezetni téged a hegyekben.

– Akkor majd kiszabhatod rá a bírságot, amikor felad egy másik hirdetést.

Mateo egy ellátmánnyal megrakott kocsival várta. Nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta a lányt, de a válla ellazult.

Evaristo atya a kis kápolnában összeházasította őket. Mateo egy egyszerű vasgyűrűt húzott az ujjára, amit maga készített. Nem volt virág vagy zene. Csak egy dokumentum, két tanú és idegenek között tett fogadalom.