Egész nap tartott a hegymászás. Félúton Inés köhögni kezdett. Emilia felmászott a kocsi hátuljára, felvette a kislányt, és a kabátja alá húzta, szorosan a mellkasához.

Santiago éber maradt.

– Tudok gondoskodni róla.

– Nem azt mondtam, hogy nem tudod. De nem kell mindent egyedül csinálnod.

A fiú nem válaszolt, bár hagyta, hogy Emilia átölelje a húgát.

Sötétedéskor érkeztek a faházhoz. Bent szennyes ruha, mosatlan edények halmai és hamu hevert a padlón. Nem egy lusta ember otthona volt, hanem valakié, aki minden erejét arra fordította, hogy megmentse gyermekeit a haláltól.

Mateo zavarban volt láthatóan.

Emília levette a kabátját.

Santiago, olvadjon el a hó. Elena, szedd össze a ruhákat. Julián, keress száraz tűzifát. Mateo, forró vízre és szappanra van szükségem.

Felvonta a szemöldökét.

– Már parancsokat is ad?

– Azt mondtad, szükséged van egy olyan nőre, aki nem törik meg.

Mateo fogta a vödröket.

– Igen, asszonyom.

Az első héten Emilia addig dolgozott, amíg a kezei ki nem repedtek. Kimosta a takarókat, felmosta a padlót, és meleg otthonná változtatta azt a szomorú helyet.

A gyerekek úgy figyelték, mint a ravasz farkasok.

Egyik reggel Elena fogott 3 tortillát, és megpróbálta elrejteni őket az ágya alatt.

– Együtt eszünk az asztalnál – mondta Emilia.

Santiago ökölbe szorított kézzel állt fel.

– Te nem vagy az anyánk.

Emília a tekintetét állva állta.

„Igazad van. Az édesanyád meghalt, és semmi sem pótolhatja őt. Nem azért jöttem, hogy kitöröljem az emlékét. Azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy éhezzetek, megfagyjatok, vagy abban a hitben nőjetek fel, hogy magatokra kell támaszkodnotok.”

Santiago ütésre vagy kiáltásra számított. Emilia egyszerűen forró tejet töltött Elenának, majd visszament a tűzhelyhez.

Attól a naptól kezdve valami megváltozni kezdett.

Julian közeledett először. Egy kőbe esve megvágta a térdét, és azzal a várakozással tért vissza, hogy leszidást kap. Emilia brandyvel tisztította meg a sebet, és főtt cérnával összevarrta.

– Bátor vagy – mondta neki. – De legközelebb figyelj oda, hová lépsz. Nem akarom az összes fonalamat a te foltozásodra pazarolni.

Julian elmosolyodott, és attól kezdve mindenhová követte.

Elena tovább várt. Majdnem két éve nem szólt semmit, mióta látta meghalni az anyját. Egyik délután, miközben krumplit hámoztak, Emilia egy régi dalt kezdett énekelni. A lány elejtette a kést.

– Anyukám szokta ezt a dalt énekelni.

Ez volt az első mondat, amit a tragédia óta kimondott.

Emilia tovább hámozta anélkül, hogy ránézett volna, mert félt, hogy megijeszti.

–Emlékezni fogsz rá. Van hely ebben a házban az emlékének.

Elena az ölébe hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Emilia átölelte, míg Mateo az ajtóból figyelte, könnyes szemmel.

Azon az éjszakán, amíg a gyerekek aludtak, Mateo vizet melegített, és megfogta Emilia sérült kezét. Lassan megmosta őket, és zsírral bekente a repedéseket.

– Túl sokat dolgozik.

— A munkát el kell végezni.

– Nem azért hoztam ide, hogy megöljem.

– Nem is szerelemből hozott ide.

Mateo hallgatott.

– Nem – ismerte be. – De minden nap egyre jobban bánom, hogy nem találkoztam vele hamarabb.

Találkozott a tekintetük. Emilia most először érezte úgy, hogy a vasgyűrű nem egy üzlet jele, hanem egy ígéret kezdete.

December viharral érkezett, amely betemette az utat. Hó borította az ablakokat, és a szél napokig csapkodott a tetőre. A készletek kezdtek fogyni.

Egyik éjjel Emilia arra ébredt, hogy az öszvérek kétségbeesetten rugdossák az istállót.

Mateo elővette a puskáját.

– Farkasok. Zárd be mögöttem az ajtót.

– Ne menj ki! Ebben a viharban semmit sem látsz.

„Ha elveszítjük az öszvéreket, tavasszal nem tudunk majd fát szállítani. Éhen fogunk halni.”

Mateo eltűnt a sötétségben. Röviddel ezután két lövés és egy sikoly hallatszott.

Emilia felvette a kandalló felett lógó puskát.

– Santiago, vigyázz a testvéreidre. Ne nyisd ki az ajtót, amíg meg nem hallod a hangomat.

– Ne menj el, Emília!

A fiú a nevén szólította, de az arcán látható félelem mást mondott.

– Visszamegyek az apádhoz.

Kiment a viharba. A hó a combjáig ért, és a szél majdnem kikapta a kezéből a lámpát.

Azt találta, hogy az istálló ajtaja betörve van. Bent egy hatalmas farkas teperte Mateót a földön, fogai a karjába mélyedtek. Egy másik állat készült a nyakára ugrani.

Emilia egy oszlopnak támasztotta a puskát és lőtt. A második farkas néhány lépéssel arrébb esett el. A lövésre az első farkas elengedte Mateót, aki megragadta az alkalmat, hogy kését az állat oldalába döfje.

Amikor mindennek vége lett, Matthew továbbra is térdelve maradt a véres szalmán.

– Megmondtam neki, hogy csukja be az ajtót – motyogta.

Emilia letérdelt és megvizsgálta a karját.

– És megmondtam neki, hogy ne menjen ki.

Mateo a fájdalom ellenére elmosolyodott.

– Most már tényleg úgy néz ki, mint a feleségem.

– Fogd be a szád, és segíts hazavinni!

A seb elfertőződött. Mateo 14 napig lázas volt. Emilia mellette maradt, kötéseket cserélgetett, és fűzfakéreg-infúziót itatott vele.

A gyerekek együtt dolgoztak. Santiago tűzifát aprított, Julián vizet hordott, Elena pedig a kicsikre vigyázott.

A 15. éjszakán Máté kinyitotta a szemét.