1. RÉSZ

„Egy másik nőbe vagyok szerelmes, Teresa. De nem fogok elmenni otthonról. Jól érzem magam itt.”

Mauricio ezt miközben vajat kente egy zsemlére, mintha az időjárásról tett volna megjegyzést.

Odakint esett az eső Mexikóváros felett. Szürke novemberi reggel volt, és az ötvenkét éves Teresának kevesebb mint egy órája volt hátra, hogy elinduljon az idősek otthonába, ahol gondozóként dolgozott.

Mozdulatlanul állt a kávéfőző előtt.

– Mit mondtál az előbb?

–Találkoztam valakivel. Lorenának hívják. Már hónapok óta járunk.

Teresa lassan letette a kanalat az asztalra.

Harminc év házasság, egy lánygyermek, betegségek, adósságok, költözések és több ezer együtt töltött nap után a férje épp most vallotta be hűtlenségét kávé és kenyér mellett.

– Akkor elmész.

-Nem.

Mauricio olyan gyorsan válaszolt, hogy Teresa azt hitte, félrehallotta.

– Hogy érted azt, hogy nem?

–Nem akarok válni. Miért? Itt van a házam, a holmijaim, közel vagyok a munkahelyemhez. Tudod, hogy működik ez az egész.

–Mi minden?

Türelmetlenül intett.

– Étel, ruha, számlák, az orvosi időpontjaim. Tudod, mikor kell megújítanom a kocsibiztosításomat, mikor fogynak el a vérnyomáscsökkentőim, mikor kell elmennem kontrollra. Mi értelme tönkretenni egy működő életet?

Teresát mély hideg futotta végig.

Nem feleségről beszéltem.

Egy szolgáltatást írtam le.

– És Lorena?

– Kimegyek vele, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Ez más.

– Szóval azt akarod, hogy az egyik nővel jól érezd magad, a másik pedig gondoskodjon rólad.

– Ne csinálj jelenetet!

Mauricio kávét ivott.

Aztán hozzátett valami még rosszabbat:

– Különben is, Teresa, már ötvenkét éves vagy. Hová fogsz menni?

Ez a mondat jobban fájt neki, mint a hűtlenség.

Mauricio fogta a kabátját, és mielőtt elment, így szólt:

– Gondold át nyugodtan. Tovább élhetünk normálisan.

Teresa órákon át dolgozott úgy, mintha semmi baj nem lenne. Segített fürdetni egy nőt, ágyneműt cserélt és gyógyszereket osztott.

Amíg Patricia, a partnere, be nem vitte a kis mosdóba.

– Nos, akkor mondd el, mi történt.

Terézia összeomlott.

Miután mindent elmesélt, Patricia néhány másodpercig hallgatott.

– A férjed találta fel a tökéletes életet – mondta végül –. Lorenának a szép dolgokért, neked pedig mindenért, ami kemény munka.

Terézia felnézett.

– Ki mos nálad?

-Azok.

– Ki főz?

-Azok.

– Ki emlékszik a gyógyszereire?

-Azok.

– Ki vezeti a számlákat?

Terézia nem válaszolt.

Azon a délutánon valami megváltozott.

Soha nem hagyott nyugodni.

De abbahagyta a félelmet.

Mielőtt hazaindult volna, bement egy szépségszalonba Coyoacánban. Levágatták a haját, vett egy új pulóvert, és évek óta először költekezett anélkül, hogy azon tűnődött volna, szüksége van-e valamire Mauriciónak.

Amikor megérkezett, a férfi tévét nézett.

– Mit tettél magaddal?

– Bármit, amihez kedvem támadt.

Egy papírlap volt az asztalon.

-És így?

— Új szabályok.

Mauricio egy folyó.

Teresa a listára mutatott.

– Mától kezdve mindenki maga fizeti a saját személyes költségeit. A karbantartás és a közüzemi számlák fele a te felelősséged. Az ételed a hűtőszekrénynek abba a részébe kerül. Te mosod a ruháidat, veszed meg a gyógyszereidet, egyeztetsz időpontokat, és gondoskodsz az autóról.

Mauricio abbahagyta a mosolygást.

– És a vacsora?

– Nem miattad tettem.

– Megőrültél?

– Nem. Megfogadom a javaslatodat. Már nem akarsz házasságot. Tökéletes. Tehát feleséged sincs.

– És hol fogok aludni?

– A kanapén.

Mauricio az első néhány napban azt hitte, hogy hisztiről van szó.

Amíg össze nem kevert egy fehér inget sötét ruhákkal, és szürkén jött ki a mosógépből. Két nappal később rájött, hogy nincs tiszta egyenruhája. Aztán elfogytak a vérnyomáscsökkentő gyógyszerei.

– Nem te vetted meg a gyógyszeremet?

Teresa tovább itta a kávéját.

– A gyógyszertár hétkor nyit.

Vasárnap Terézia töklevest, halat és salátát készített.

Mauricio belépett, a szag vonzotta.

– Végre egy igazi étel.

Elvett egy tányért.

Terézia visszavonta.

– Az az enyém.

– Nem adnál nekem egy kicsit sem?

Pislogás nélkül bámult rá.

–Van egy nőd, akit szeretsz. Kérdezd meg Lorenától.

Mauricio lassan leengedte a kezét.

Még mindig meg volt győződve arról, hogy Teresa előbb-utóbb megunja, és minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Fogalmam sem volt, hogy még csak most kezdi.

És senki sem hitte el, hogy mi fog történni…

2. RÉSZ

Mauricio napokig úgy tett, mintha az új szabályok átmenetiek lennének.

A koszos bögrét az asztalon hagyta, a kabátját egy székre dobta, és kinyitotta a hűtőszekrény Teresa részlegét, abban a reményben, hogy talál magának valamit.

Terézia nem szólt semmit.

Hetente kétszer úszott Patriciával. Volt nap, amikor munka után ott maradtak kávézni. Szombatonként egyedül sétált Coyoacán belvárosában.

Aztán felfedezett valamit, amit évtizedek óta elfelejtett:

Volt időm.

Az az idő, ami régen eltűnt a vásárlás, az étel, a ruha, az orvosok, a papírmunka és mások szükségletei közepette.

Egy délután úgy döntött, hogy megteszi azt, amire Mauricio a legkevésbé számított.

Felhívta Lorenát.

Megtalálta a számát néhány olyan névjegy között, amelyeket Mauricio évek óta ápolt.

-Jól?

Lorena?

– Igen. Ki beszél?

– Teresa. Mauricio felesége.

Csend.

– Én… én nem hiszem, hogy beszélnünk kellene.

– Nem foglak megsérteni. Meg akarlak hívni a házamba.

-Szóval így?

– Hogy teljesen megérthesd a férfit, akibe szerelmes vagy.