1. RÉSZ

Valdemora legszegényebb öregemberét kirúgták egy pékségből az esőben, anélkül, hogy bárki gyanította volna, hogy ez az ember egyetlen aláírással megveheti az egész épületet.

Aurelio Valcárcel 72 éves volt, és Spanyolország egyik legfontosabb pénzügyi csoportjának tulajdonosa. A nulláról építette fel vagyonát, de az évek során felfedezett valamit, amit elviselhetetlennek talált: túl sokan keresték meg pusztán önérdekből.

Felesége, Elisa elvesztése után ez az érzés még keserűbbé vált.

A korábban hetente felbukkanó barátok abbahagyták a látogatást, amikor Aurelio abbahagyta a vacsorák és az utazások fizetését. Néhány rokon csak akkor kereste fel, ha pénzre volt szüksége. Még egy régi üzlettársa is megpróbálta kihasználni a gyengeségét, hogy nagyobb részesedést szerezzen a cégben.

Aurelio azon tűnődött, vajon létezik-e még valaki, aki képes segíteni egy másik embernek anélkül, hogy bármit is elvárna cserébe.

Aztán egy olyan döntést hozott, amelyet ügyvédei abszurdnak tartottak.

1 hónapra eltűnne.

Elhagyta Madridot, drága öltönyeit, sofőrjét és az óráját, ami sok háznál is többe került. Használt ruhákat kezdett hordani, szakállt növesztett, és egy lepukkant szobát bérelt Valdemorában, egy kisvárosban Kasztília-La Mancha régióban.

Az első hetekben pontosan azt kapta, amitől félt.

Néhányan kerülték a közelébe ülést.

Egy boltos megkérte, hogy ne álljon az üzlete előtt.

Egy nő átment az utcán, amikor meglátta őt.

Egy pékség tulajdonosa pedig arra kényszerítette, hogy távozzon, amikor Aurelio belépett, csak hogy menedéket keressen a vihar elől.

– Nem akarunk itt semmi bajt – mondta neki.

Aurelio válasz nélkül távozott.

Csontig ázva odament egy padhoz egy mellékút mellett. Meg volt győződve arról, hogy idő előtt befejezheti a kísérletet.

Aztán egy hangot hallott.

– Uram, jöjjön ide. Ön reszket.

Néhány méterre egy kis fa kocsi állt egy zöld ponyva alatt. Mögötte Sofía Morales, egy 25 éves nő állt, aki kávét, pirítóst és házi készítésű péksüteményeket árult kamionsofőröknek és mezőgazdasági munkásoknak.

Sofia forró csészével kínálta.

Aztán egy zsemlét tett maga elé.

– Nincs pénzem – figyelmeztette Aurelio.

– Akkor ma nem fizet.

– És holnap?

Mosolygott.

— Majd meglátjuk holnap.

Aurelio másnap visszatért.

És a következő.

Sofia sosem kérdezte meg tőle, hogy ki ő, vagy miért viseli azokat a ruhákat. Amikor hideg volt, hagyta, hogy a babakocsi mögött üljön. Ha maradt valami étel, félretett neki egy kis zacskót.

Aurelio apránként rájött, hogy a fiatal nő 5:30-kor kezdett dolgozni, és gyakran este 8 óra után fejezte be.

Egyik délután úgy döntött, megkérdezi tőle, miért.

Sofia elvesztette a mosolyát.

A 29 éves férje, Miguel súlyos tüdőbetegségben szenvedett, és hónapok óta nem tudott dolgozni. Korábban autószerelőként dolgozott. Most idejének nagy részét otthon tölti, kezelésekre, gyógyszerekre és orvosi vizsgálatokra szorulva.

Sofia több mint 15 órát dolgozott naponta, hogy fedezni tudja az összes kiadást.

Ráadásul adósságaik is voltak.

– A sógorom azt akarja, hogy eladjam a házat – vallotta be.

A ház kicsi és régi volt, de Sofia szüleié volt. Nem akarta elveszíteni.

„És mi van, ha mindez nem javul?” – kérdezte Aurelio.

Zsófia lassan vette a levegőt.

– Amíg Miguel küzd, én is fogok.

Aurelio egyre alaposabban szemügyre vette.

Rájött, hogy Sofia nemcsak kedves hozzá.

Egyik reggel két gyereknek adott reggelit, akiknek az anyjának elfogyott a pénze, miután útközben lerobbant a kocsija.

Egy másik napon megengedte egy idős férfinak, hogy fizessen a kávéjáért a következő héten.

Soha nem készített fényképeket.

Soha nem dicsekedett.

Egyszerűen csak segítettem.

Azonban nem mindenki értette a viselkedését.

Raúl, Miguel testvére, egy nap nagyon dühösen jelent meg.

– Elég problémád van anélkül is, hogy idegeneket etetnél.

Sofia Aureliora nézett, majd Raúlra.

– Ez egy csésze kávé.

– Lehet, hogy az a férfi kihasznál téged.

– És lehet, hogy tévedsz.

Raúl összeszorította az állkapcsát.

– Amikor elveszíted az otthonod, ne kérj segítséget.

Elment.

Aurelio hallgatott.

Azon az estén majdnem feladta a kísérletet. Szégyellte magát, hogy tovább színlel, miközben Sofia kimeríti magát a munkából.

De tudni akartam, meddig fog tartani ez a kedvesség, amikor a helyzet igazán nehézzé válik.

28-án Sofia feldagadt szemekkel érkezett a standhoz.

Miguel állapota egyre rosszabbra fordult.

Az orvosok azt javasolták, hogy szállítsák Madridba speciális kezelésre. Sofia nem tudta, hogyan engedhetne meg magának további kiadásokat.

Továbbá Raúl talált vevőt a házra.

48 órát adott neki a döntésre.

– Talán el kell adnom – mondta Sofia.

Aurelio gombócot érzett a torkában.

– Ha valaki megoldaná a pénzügyi problémáidat, mit tennél?

Halkan felnevetett.

– Először azt hinném, hogy akar tőlem valamit.

– És akkor?

–Segítenék Miguelnek. De nem akarok alamizsnából élni. Dolgozni akarok, és aludni anélkül, hogy a számlák miatt kellene aggódnom.

Aurelio rájött, hogy végre megtalálta a választ, amit évek óta keresett.

Másnap reggelre már nem volt a bevásárlókosárban.

Sofia otthagyta a szokásos bögréjét.

Aurelio délután sem jelent meg.

30-án, 10:15-kor egy fekete jármű állt meg a lelátó előtt.

Aztán érkezett egy másik.

Két öltönyös férfi szállt le az elsőről.

A másodikból egy fehér hajú, tökéletesen borotvált férfi lépett ki, elegáns sötétkék öltönyben.

Sofiának több másodpercbe telt, mire felismerte.

A kezében tartott csésze a földre esett.

Aurelio volt az.