Az egyik kísérő férfi egy mappát cipelt, amelynek a borítóján Sofia teljes neve állt.

2. RÉSZ

Zsófia hátrébb lépett.

— Kik vagytok valójában?

Aurelio közeledett.

—Ugyanaz a férfi, akinek már egy hónapja segítesz.

Elmagyarázta, hogy egy befolyásos pénzügyi csoportot vezet, és azért jött Valdemoraba, hogy eltitkolja a kilétét, mert tudni akarta, hogy van-e bárki is, aki tisztelettel bánna egy látszólag szegény emberrel.

Sofia láthatóan nem volt lenyűgözve.

– Szóval próbára tett engem.

Aurelio lesütötte a tekintetét.

-Igen.

„Tudtam, hogy Miguel beteg. Tudtam, hogy napi 15 órát dolgozom. Mégis csak színleltem.”

Ezek a szavak fájtak neki.

– Rosszul tettem, hogy ilyen sokáig vártam.

Ebben a pillanatban megérkezett Raúl.

Elment megkeresni Sofiát, hogy aláírja a ház adásvételi szerződését.

– Van egy időpontunk a vevővel – mondta.

– Nem fogom eladni.

Raúl az út felé mutatott.

–Miguelnek most pénzre van szüksége, nem ígéretekre.

Aurelio kinyitotta a mappát.

Benne egy engedély volt, hogy Miguelt még aznap átszállítsák egy madridi szakklinikára.

„A költségeket fedezzük” – magyarázta.

Sofia becsapta a mappát.

– Nem akarom neki az életemet tartozni.

Aurelio néhány másodpercig figyelte.

– Akkor nem adok neked életet. Segítek felépíteni egyet.

Raúl megvetően nevetett.

— És mit jelent ez?

Aurelio a város főterére mutatott.

– Megvettem azt a régi éttermet, ami már 5 éve zárva van.

Zsófia mozdulatlan maradt.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt Aurelio telefonja.

Miguel orvosa azonnali átszállítást kért.

És hirtelen a pénz, a ház és a titokzatos hely már nem számított.

3. RÉSZ

Sofia otthagyta a babakocsit és a házuk felé rohant.

Aurelio elkísérte.

A ház Valdemora egyik régi utcájában állt. Kicsi volt, kopott falakkal és egy terasszal, ahol két rózsabokor nőtt, melyeket Sofia szülei ültettek sok évvel korábban.

Miguel egy szobában feküdt a terasz közelében.

A légzése szabálytalan volt.

Amikor meglátta Sofiát, megpróbált felkelni.

– Aláírtad már?

Megrázta a fejét.

– Nem fogjuk eladni.

– Sofi, szükségünk van a pénzre.

Ekkor Aurelio megjelent az ajtóban.

Miguel felismerte őt a felesége történetéből, amiket arról az öregemberről mesélt, aki minden reggel ingyen kávét ivott.

Ránézett az öltönyére.

– Azt hiszem, kihagytam a történet egy részét.

Aurelio bemutatkozott.

Nem ígért csodálatos gyógyulásokat.

Csak annyit magyarázott, hogy felvette a kapcsolatot egy szakosodott orvosi csapattal, és hogy a szakemberek fogják eldönteni, hogy milyen lehetőségek vannak valójában.

Két órával később Miguel már Madrid felé tartott.

Sofia felment vele.

Mielőtt elment, Aureliora nézett.

– Nem tudom, hogyan fogom ezt neki meghálálni.

– Egy hónapig adtál nekem valamit anélkül, hogy bármit is vártál volna cserébe.

– Kávé volt.

– Ez méltóság volt.

A következő hetek nem voltak könnyűek.

Az orvosok elmagyarázták, hogy Miguel kezelése időt, légzési rehabilitációt és folyamatos megfigyelést igényel.

Aurelio fedezte a költségeket, de megtiltotta alkalmazottainak, hogy a történetet reklámozásra használják.

Az egyik tanácsadója azt javasolta, hogy szervezzenek egy kampányt az üzleti csoport nagylelkűségéről.

Aurelio azonnal elvetette az ötletet.

– Szófia nem segített egy szegény embernek lefényképezni magát. Én sem fogok neki segíteni a saját képem javításában.

Miközben Miguel megkezdte a kezelését, újabb konfliktus robbant ki Valdemorában.

A ház iránt érdeklődő vevő Sofiának hívták.

Azt állította, hogy Raúl gyakorlatilag már a teljes műveletet letárgyalta.

Meglepődött.

Soha semmire nem adtam felhatalmazást.

Amikor nyomozott, kiderült az igazság.

Raúl megígérte a vevőnek, hogy a szokásosnál jóval alacsonyabb áron sikerül eladnia a házat.

Cserébe jutalékot kapnék.

Miguel a klinikán tudta meg.

Azonnal felhívta a testvérét.

– Azt mondtad, segíteni akarsz nekem.

– Gyorsan akartam pénzhez jutni.

– Pénzt akartál csinálni a kétségbeesésünkből.

– Ne légy igazságtalan. Én is aggódom már hónapok óta.

– Szófia addig dolgozik, amíg ki nem merül, te pedig megpróbáltad kihasználni.

Raúl hallgatott.

Miguel befejezte a hívást.

– Soha többé ne hozz döntést a házunkkal kapcsolatban!

Zsófia meghallotta a beszélgetést.

Hónapok óta először érezte úgy, hogy valaki védi az áldozatát, amit hozott.

Eközben Miguel kezdett reagálni a kezelésre.

Először sikerült felkelnie pár percre.

Aztán a szoba ajtajához lépett.

Egy héttel később már végigsétált a klinika folyosójának egy részén.

Sofia minden apró előrelépést úgy ünnepelt, mintha hatalmas győzelem lett volna.

Egyik reggel Miguelnek sikerült megállás nélkül odasétálnia a folyosó végén lévő ablakhoz.

Felé fordult.

– Ha kijutunk innen, egy évre szóló reggelit fogok neked készíteni.

Zsófia nevetett.

– Először is meg kell tanulnod kávét főzni.

– A tiéd sem tökéletes.

Újra nevetett.

Aurelio, aki épp akkor érkezett, az ajtóból hallgatózott.

Ez a nevetés furcsa érzelmeket váltott ki belőle.

Évekig azt hittem, hogy a pénz szinte bármilyen problémát megoldhat.

Most mást értettem.

A pénzből orvosokat lehetne fizetni.

Megengedhettem magamnak a szobákat.

Időt nyerhetnék.

De nem tudtam volna úgy kinézni, mint Sofia és Miguel.

Ez csak évekig tartó szeretet és áldozathozatal után jöhetett létre.

Három héttel később, amikor Miguel állapota stabilizálódott, Aurelio megkérte Sofiát, hogy térjen vissza egy napra Valdemorába.

Mutatni akartam neki valamit.

Elvitte a térrel szemben lévő régi étterembe.

Az épület üres volt.

– Ez az a hely, amiről meséltem.

Sofia körbejárta a belső teret.

– Mit akarsz itt csinálni?

-Semmi.