1. RÉSZ

A lány az utolsó 5 euróját annak a férfinak a kezében hagyta, akit fél Madrid szörnyetegnek nevezett, és arra kérte, hogy mentse meg az anyját, mielőtt kénytelen lesz egy idegen felesége lenni.

Inés Navarro hétéves volt, és nem tudta pontosan, mit jelent a „maffiafőnök” kifejezés. Doña Elvira, annak a boltnak a tulajdonosa, ahol az édesanyja kenyeret vett, csak két dolgot magyarázott el neki: hogy Álvaro Mena veszélyes, és hogy a rosszfiúk lehalkítják a hangjukat, amikor meghallják a nevét.

Ezért várakozott Inés egy Chamberí-i étterem előtt, amíg meg nem látta, hogy kijön fekete kabátban, két férfival a nyomában. Odafutott hozzá, és egy gyűrött bankjegyet csúsztatott a kezébe.

–Mentsd meg anyámat. Ő a mindenem.

A testőrök megfeszültek. Álvaro felemelte két ujját, és megálltak. Aztán leguggolt, amíg a lány szemmagasságába nem került.

Inés elmesélte neki, hogy az édesanyja, Lucía, aki ápolónő volt a Santa Aurelia magánotthonban, hat nappal korábban eltűnt. Három férfi jött a lakásába, követelték tőle, hogy írjon alá néhány dokumentumot, és az egyik azt mondta, hogy ha nem hajlandó, Inés „megfizeti a következményeket”. Lucía azt kiabálta, hogy soha senkihez sem fog hozzámenni feleségül, és megparancsolta a lányának, hogy bújjon el a hálószobában. Attól kezdve a lány egy matracon aludt Doña Elvira házának hátsó szobájában.

Álvaro már éppen meg akarta kérdezni, hogy egy ápolónő miért okozhat ilyet, amikor Inés még egy részletet megemlített.

Hetekkel korábban Lucía felfedezett egy beteget a negyedik emeleten, akinek szokatlanul nagy dózisú nyugtatókat adtak. Orvoshoz fordult, aki csökkentette a gyógyszer adagját, és a férfi kezdett visszanyerni a tiszta tudat pillanatait.

Egyik este megragadta Lucia csuklóját, és ezt suttogta:

–Daniel Mena a nevem. Van egy bátyám. Lassan kezdenek elfordulni tőlem.

Álvaro lélegzete elállt.

Dániel az öccse volt.

Kilenc évvel korábban tűnt el egy családi vita után. Autóját elhagyatottan találták a Manzanares folyó közelében. Holttestét soha nem találták meg, de az évek során mindenki a legrosszabbat fogadta el. Édesanyja abban a hitben halt meg, hogy Daniel soha nem tér vissza.

A férfi, akitől Madrid félt, olyan arckifejezéssel nézett Inésre, amit a lány nem értett. Nem harag volt az. Fájdalom.

– Biztos vagy a vezetéknévben?

– Mena. Anya sokszor megismételte.

Álvaro csatlakozott.

– Hívd ide az egész csapatot. És keresd meg a Lucía Navarro eltűnésével foglalkozó rendőrtisztet.

Inés meghúzta a kabátját.

– Elfelejti a pénzt.

– Milyen pénz?

– Az 5 euró. Doña Elvira azt mondja, hogy ha fizetsz valakinek, akkor annak be kell tartania a szavát.

Álvaro ránézett a bankjegyre, majd végül eltette.

– Akkor szerződést kötünk.

A lány hat nap óta először mosolygott.

Álvaro azonban éppen akkor látott valamit, amit piros tollal írtak a bankjegy hátulján: „MV — 417 — DM még él.”

Mielőtt megkérdezhette volna, Inés megszorította a kezét.

Egy fekete terepjáró állt meg az utca túloldalán.

– Az az autó – suttogta. – Olyan volt, mint amivel elvitték anyát.

Kialudtak a fényszórók.

És az egyik ajtó kinyílt.

2. RÉSZ

Az emberrablók nem szálltak ki a terepjáróból; ​​helyette Margarita Valcárcel, egy ügyvéd, aki évekkel korábban a Santa Aureliának dolgozott, szállt ki. Amikor meglátta a számlán a monogramot, elsápadt. Az „MV” nem a neve volt: Lucía ezeket a betűket használta arra, hogy megjegyezze a „gyógyszer, ellenőrizendő” szavakat. A 417-es szám egy hivatalosan üres szobának felelt meg.

Ugyanazon az estén Margarita régi szerződésekre bukkant. Kilenc éven át egy Valcárcel Meridian nevű cég fizetett egy különszobát a negyedik emeleten. A cég Tomás Valcárcelé, Margarita elhunyt férjéé volt.

Másnap egy elrejtett levél jelent meg Lucía szekrényében. Ez elmagyarázta, hogy a „David Moreno” néven regisztrált beteg valójában Daniel Mena, és miután csökkentették a nyugtatóinak adagját, visszanyerte valódi nevét. Azt is figyelmeztette, hogy Daniel retteg, valahányszor valaki Álvarót említi.

Aztán megjelent egy 417-B jelzésű kulcs, Daniel egy nemrég írt üzenetével együtt: „ELŐSZÖR KÉRDEZZ MEG.”

Margarita ezután egy gyámsági okiratot talált. Álvaro aláírása alul volt látható.

Esküdözött rá, hogy soha nem írta alá.

Az ügyvéd megvizsgálta a számozást, és megértette a csapdát: az aláírás egy másik dokumentumból származik, és egy másik aktába volt beépítve.

Daniel kilenc évig nem hitte el, hogy elhagyták.

Valami rosszabbat hitt: hogy a saját bátyja engedélyezte, hogy egy másik személyazonosság alatt bezárják.

3. RÉSZ

Álvaro nem aludt. Az asztalán sorakoztatta az 5 eurós bankjegyet, a 417-B kulcsot és a manipulált dokumentum másolatát.

Hirtelen eszébe jutott egy kilenc évvel korábbi éjszaka. Daniel berohant az irodájába egy madridi Open Housing Foundation mappájával, egy olyan szervezettel, amely lakásokat vásárolt, hogy megakadályozza az idős és kiszolgáltatott családok spekulatív alapok általi kilakoltatását. A testvérek hetekig vitatkoztak, mert Daniel gyanította, hogy egyes igazgatósági tagok magáncégekhez irányítják az ingatlanokat.

Azon az estén aláírást kért Álvarótól.

– Ez egy ideiglenes szavazati küldöttség.

Álvaro három híváson volt túl, dühös és kimerült volt. Aláírta anélkül, hogy elolvasta volna az egész csomagot.

– Egyszer majd eladod a házamat az összes papírral együtt.

Dániel elmosolyodott.

– Bízol bennem.

-Természetesen.

Két nappal később eltűnt.

Álvaro most már megértette, hogy valaki az aláírást egy hamis történet kitalálására használta fel.