Elena Soto felügyelő felfedezte, hogy Lucía eltűnése után valaki a telefonját használta, hogy úgy tegyen, mintha néhány napra elutazna. Nővére, Clara egy újabb bizonyítékkal szolgált: apjuk, egy korábbi önkormányzati ellenőr, Daniel eltűnése előtt vizsgálta az alapítványát.

Egy minta bontakozott ki a dokumentumai között: több, alapítványi pénzből vásárolt épületet piaci érték alatt értékesítettek tovább Tomás Valcárcelhez köthető cégeknek. Daniel észrevette ezt. Tomásnak, az alapítvány akkori elnökének oka volt arra, hogy eltávolítsa őt a posztjáról.

Az igazság azonban az volt, hogy ez nem egy tökéletes emberrablásokról szóló film volt.

Daniel röviddel azután, hogy vitatkozott Álvaróval, agyvelőgyulladást kapott. Dezorientáltan érkezett a kórházba, Tomást pedig az alapítványnál betöltött pozíciója miatt másodlagos kapcsolattartóként tüntették fel. Tomás kihasználta Daniel betegségét, zavartságát és emlékezetkiesését. David Moreno néven rehabilitációs intézetbe szállította, elhitette a családdal, hogy eltűnt, és Álvaro aláírásával igazolta a gyámságot, amelyet Álvaro soha nem engedélyezett.

Daniel autója nem volt semmilyen támadás színhelye. Tomás egyszerűen csak fizetett egy vontatónak, hogy a folyóparton hagyják, és szökés vagy tragédia látszatát keltsék.

Elég volt az űrlapok, az aláírások és az évekig ismételgetett hazugság.

A 417-B szekrényben megtalálták Daniel személyes tárgyait: egy órát, egy tollat, a két testvér fényképét és két levelet. Az egyikben, remegő kézírással, Daniel azt írta, hogy töredékesen tér vissza az emlékezete. Emlékezett Álvaróra. Emlékezett a verekedésre. Emlékezett Tomásra, aki biztosította arról, hogy a saját testvére engedélyezte a fogva tartását, mert labilisnak tartotta.

Egy másik levelében ezt írta: „Lucía azt mondja, hogy a dokumentumok is hazudhatnak. Hinni akarok neki. Félek is.”

Álvarónak le kellett ülnie.

Kilenc évig azt hittem, hogy Dániel elveszett valahol, ahová lehetetlen eljutni.

Dániel viszont ugyanezeket az éveket abban a hitben töltötte, hogy pontosan az mentheti meg leginkább, aki elítélte.

A következő nyom a környékbeli könyvtárból érkezett. Doña Elvira talált egy szekrénynyitási elismervényt Inés hátizsákjában. Benne egy táska volt, amelyben Lucía apjának eredeti könyvvizsgálati jelentései és egy kis magnó.

Lucia hangja betöltötte a biztonsági szobát.

Elmondta, hogy felvette a kapcsolatot Julián Valcárcellel, Tomás fiával és a hagyaték jelenlegi kezelőjével. Julián azt állította, hogy nem tudta, hogy David Moreno Daniel Mena. Amikor megtudta, mi történt, pánikba esett. Attól félt, hogy apja csalásainak leleplezése tönkreteszi azokat az ösztöndíjakat, egyesületeket és jótékonysági projekteket, amelyek még mindig a Valcárcel nevet viselték.

Ezért kérte meg Lucíát, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben kijelenti, hogy félreértette a beteget, és helytelenül adta be a gyógyszert. Ezek voltak az „esküvői papírok”, amelyeket Inés félreértett.

Ő visszautasította.

A felvétel utolsó mondata a találkozó helyszínét jelezte: egy rehabilitációs központot Cercedillában, ahová Danielt ideiglenesen átszállították.

Álvaro egyedül akart elmenni. Elena Soto elállta az útját.

–Ezúttal senkit sem engednek be, mintha nem is léteznének a szabályok.

Némán nézett rá.

– Ott van a bátyám.

– És egy hétéves kislány anyukája is. Ezért fogják jól csinálni.

Amikor megérkeztek, az ellenőr először a vezetőséggel beszélt. 10 perccel később visszatért.

– Daniel Mena itt van.

Álvaro mozdulatlan maradt.

– Lucía?

-Is.

Él?

-Igen, így rendben van.

Ez a két szó majdnem lebuktatta.

Julián a találkozó után elvitte oda Lucíát. Fizikailag nem zárta be, de nyomást gyakorolt ​​rá, hogy maradjon elkülönítve, amíg eldönti, hogyan kezelje a botrányt. Az átszállítás során Daniel pánikrohamot kapott, és Lucía beleegyezett, hogy marad, és segíti az orvosi csapatot. A megrémült Julián a telefonjával úgy tett, mintha önként távozott volna.

Nem volt ártatlan. Egy fiú volt, aki egy halott apa hírnevét védte, és olyan határokat lépett át, amelyekről soha nem gondolta volna, hogy átlépi őket.

Lucía feltűzött hajjal, kimerült arccal és remegő kézzel jelent meg a folyosón.

Álvaro felismerte őt anélkül, hogy valaha is látta volna korábban.

– Ön Lucía Navarro.

– És te vagy Álvaro Mena.

Lesütötte a tekintetét.

–Sajnálom. Hetekig azt hittem, meg kell védenem tőled Danielt.

Álvaro nem válaszolt azonnal.

– Azt hitte, hogy aláírtam a gyámsági szerződést.

– Igen. Csak néhány nappal az eltűnése előtt találtam bizonyítékot a hamisításra.

– Köszönöm, hogy nem hagytad őt magára.

Lucia meglepetten felnézett.

Aztán Inésről kérdezett.

Álvaro odanyújtotta neki a telefont.

A lány hangja dörögte a vonal túlsó végén.

-Anya?

Lucia befogta a száját.

– Itt vagyok, drágám.

– Nagyon sokáig tartott.

Lucia egyszerre nevetett és sírt.

-Tudom.

– Fel kellett vennem valakit.

Álvaro elnézett, hogy senki ne vegye észre az arckifejezését.

Miután beszélt a lányával, Lucia mondott neki még valamit.

– Dániel beleegyezett, hogy találkozzon vele.

Álvaro minden hatalma egyszerre eltűnt.

– Mit mondjak neki 9 év után?

– Ne 9 évvel kezdd. Kezdd 1 perccel. Mondj neki egy igazat, és hagyd, hogy ő mondjon egy másikat.

Daniel egy ablaknál ült. Soványabb lett. A haja már majdnem őszült. Vállait megviselték az évekig tartó kezelések, a félelem és a hiányos emlékek.

De ő volt az.

Álvaro tett egy lépést.

Dániel megfeszült.

Aztán megállt.

– Én nem írtam alá azokat a papírokat, Dani.

Dániel a kezeire nézett.

– Tudom.

Álvaro nagyot nyelt.

– Én elmentem volna megkeresni téged.

– Most már én is tudom.

A lány leült vele szemben.