1. RÉSZ

Az első jel, hogy valami nincs rendben, nem egy vita, egy kétségbeesett telefonhívás vagy egy ajtócsapódás volt. Hanem egy e-mail a banktól 23:17-kor.

Álvaro Rivas hét éve élt Hamburgban, ahol ipari mérnökként dolgozott egy szélenergia-ipari vállalatnál. Minden hónap 3-án pénzt utalt át szülei granadai családi számlájára. Soha egyetlen átutalást sem mulasztott el. A 72 éves apja, Manuel középiskolai tanár volt. A 69 éves édesanyja, Carmen, élete felét flamenco ruhákat varrt. Mivel mindketten egészségügyi problémákkal küzdöttek, Álvaro eleget küldött gyógyszerre, számlákra, élelmiszerre és minden váratlan kiadásra.

A húga, Irene, mindent elintézett.

Vagy legalábbis azt gondolta.

Az e-mailben egy 46 000 eurós személyi kölcsönről volt szó Manuel Rivas nevére, öt kifizetetlen részlettel és egy figyelmeztetéssel a behajtás megkezdése előtt. Álvaro négyszer elolvasta az üzenetet. Az apja soha nem vett volna fel kölcsönt anélkül, hogy nem szólt volna neki. Még csak nem is használta az online bankot.

Másnap reggel hazatelefonált.

Carmen a teraszról válaszolt, kezében egy csésze kávéval és térdére terített vászonkendővel. Manuel mellette ült, és egy nagyon régi szemüveggel újságot olvasott.

-Hogy vagy?

– Jól van, fiam – felelte Carmen.

Álvaro ismerte ezt a szót. A „jó” a szülei módja volt, hogy ne aggódjanak miatta.

Aztán megjelent Irene. Drága kabátban, hatalmas napszemüvegben lépett ki az udvarra, és egy olyan autó kulcsait cipelte, amivel Álvaro nem emlékezett, hogy látta volna.

– Ne aggódj semmi miatt – mondta, a kamerába mosolyogva. – Kezelés alatt tartom a dolgokat.

Ez a kifejezés, amely évekig lelki békét adott neki, ezen a reggelen furcsán hangzott számára.

Miután letette a telefont, Carmen kinyitotta a borítékot, amiben Irene a Manuel gyógyszerére szánt heti pénzt hagyta. 80 euró hiányzott. Nem ez volt az első alkalom.

– Lányom, ez nem elég mindenre – mondta, amikor Irene visszatért a konyhába.

Irene fel sem nézett a telefonjából.

—Emelkedtek az árak. A gyógyszertár rendkívül drága.

A válasz túl gyorsan jött.

Carmen nem vitatkozott. 34 évig varrt műhelyeknek és készpénzzel fizető ügyfeleknek. Tudta, hogyan ismerje fel a kiegyenlítetlen számlákat. Megvárta, amíg egyedül marad, és elővett egy zöld jegyzetfüzetet a fiókból, ahová minden bevételét és minden kiadását feljegyezte.

Alig voltak ott súrlódó alakok.

Az összegek megváltoztak.

A dátumok egy nem saját betűtípussal javítva.

Carmen száraz hideget érzett a mellkasában.

Két nappal később, amikor Irene elment, bement a szobájába. Nem ékszereket vagy pénzt keresett. Papírokat keresett.

Az íróasztal alsó fiókjában egy szürke mappát talált.

Benne egy szerződés volt a Bank of the South-tól.

Személyi kölcsön: 46 000 euró.

Tulajdonos: Manuel Rivas Ortega.

És végül egy aláírás.

Carmen bement a hálószobába, kinyitotta a dobozt, amiben Manuel a dokumentumait tartotta, és összehasonlította az aláírást a régi személyi igazolványán lévővel.

Nem hasonlítottak egymásra.

Nem kicsit.

Remegő kézzel újra ránézett a szerződésre.

Abban a pillanatban hallotta, hogy Irene kulcsa fordul a bejárati ajtóban.

2. RÉSZ

Carmen elrejtette a szerződést a varródobozában, mielőtt Irene bejött.

Azon a délutánon Manuel megpróbált felkelni a kanapéról, de az asztalba kellett kapaszkodnia. Sápadt volt, szédült, és nehezen lélegzett. Carmen megmérte a vérnyomását: 181/109.

– Felhívom az egészségügyi központot.

– Ne hívd Álvarót – kérte. – Fontos kivizsgálása van a munkahelyén.

Irén megjelent a folyosón.

– Értesítem az orvost.

Elment a mobiltelefonjával. Egy perc múlva visszatért, és biztosított mindenkit, hogy minden el van intézve. Senki sem hívott. Senki sem érkezett meg.

Azon az estén Carmen két üres gyógyszeres dobozt talált a konyhafiókban, amelyeknek több hétre lett volna elégük.

23:17-kor, több mint 2000 kilométerrel arrébb, Álvaro megkapta a kölcsönzési értesítést.

Nem hívta fel Irént.

Vett egy jegyet Malagába, bérelt egy autót, és másnap minden előzetes figyelmeztetés nélkül megérkezett Granadába.

Amikor megölelte az anyját, észrevette, hogy Carmen remeg.

Nem magyarázkodott semmit. Elővette a zöld jegyzetfüzetet és a szerződést a varródobozból.

Álvaro elolvasta a hamisított aláírást.

Aztán felnézett.

– Anya, ez nem 5 hónapja kezdődött.

Carmen lassan megrázta a fejét.

– Nem, fiam. Azt hiszem, évek óta.

3. RÉSZ

Álvaro aznap estét az étkezőasztalnál töltötte, nyitva a laptopjával és egy csésze kávéval, ami végül kihűlt.

Manuel a szobában aludt. Carmen mellette maradt. Irene kiment azzal, hogy vacsorázik néhány barátjával, és még mindig nem tudja, hogy a bátyja Granadában van.

Álvaro először is átnézte az elmúlt hét évben küldött átutalások számláit. Mindegyiket megőrizte. Aztán elkérte anyjától a gyógyszertári, villany-, közösségi díj- és élelmiszerszámlákat, amiket mappákban őrizgetett.

A számok más képet kezdtek festeni.

Az elmúlt két évben Álvaro átlagosan havi 1450 eurót küldött. Ennek az összegnek azonban alig a fele jelent meg a háztartási számlán. Voltak nehezen megmagyarázható készpénzfelvételek, részletekben történő befizetések ismeretlen számlára, és rendszeres átutalások egy olyan IBAN-számra, amely mindig ugyanarra a négy számjegyre végződött.

Álvaro régi dokumentumok között kereste az IBAN-számot.

Iréné volt.

Mozdulatlan maradt.

Aztán megnyitotta a családi e-mail fiókot, amelyet évekkel korábban mindketten használtak a kiadások rendszerezésére. Olyan szavakra keresett rá, mint a „kölcsön”, „képviselet”, „birtokos” és „felhatalmazás”.

Megjelent egy majdnem 3 évvel ezelőtti üzenet.