Irene levelet írt egy pénzügyi cégnek, hogy megkérdezze, milyen dokumentációra van szüksége egy idős, digitális eszközöket nem használó személy hitelének feldolgozásához. Egy másik e-mailben azt kérdezte, hogy elegendő-e egy aláírt meghatalmazás a személyi igazolvány másolatával együtt. Hónapokkal később megjelent egy levél arról, hogyan lehet megváltoztatni azt a bankszámlát, ahová a pénzt a hitel jóváhagyása után utalják.

Álvaro érezte, hogy düh gyűlik a torkában, de nem ütött az asztalra, és senkit sem keltett fel.

Kinyomtatta az e-maileket.

Reggel 8:10-kor felhívott egy granadai ügyvédnőt, aki bank- és ingatlanjogra szakosodott. A nő neve Clara Montero volt. Elmagyarázta a lényeget, és időpontot egyeztetett vele még aznap reggelre.

Clara átnézte a szerződést, az aláírásokat, a tranzakciókat és az e-maileket anélkül, hogy félbeszakította volna.

– Ne szállj szembe Irene-nel egyedül – mondta, miután befejezte. – Először is bizonyítékokat kell gyűjtenünk, jelentenünk kell a banknak a lehetséges hamisítást, és fel kell jegyeznünk a rendőrségen. Azt is érdemes ellenőrizni, hogy van-e más tranzakció a szüleid nevére.

Az utolsó mondat hallatán Álvaro lebénult.

Addig 46 000 euróban gondolkodtam.

Most először értette meg, hogy több is lehet.

Clara azt tanácsolta, hogy vonják vissza az összes engedélyt és ellenőrizzék az összes számlát. Álvaro elkísérte Manuelt a bankba.

Aztán megjelent valami más is: egy másik hitelkártya, amit az apja soha nem kért. Tizenegy hónapig ezzel fizették a ruhákat, az éttermeket, az üzemanyagot és az autóhitelt. A postát kézbesítették Irene lakásába.

Manuel nem szólt semmit, amíg el nem ment.

Miután kiért, leült egy padra a Plaza de Gracián, és a fiára nézett.

– Odaadnám neki a pénztárcámat, hogy szükség esetén fénymásolatot készíthessen a személyi igazolványomról.

Álvaro leguggolt elé.

– Apa, megbíztál a lányodban.

-Pontosan ez az, ami fáj.

Carmen órák óta valaki másra gondolt.

Az unokahúga, Márta.

Hónapokkal korábban, egy családi étkezés során Marta látta, hogy Irene drága üzletekből származó szatyorokkal érkezik, és furcsa megjegyzést tett:

– Vannak dolgok, amiket jobb nem kérdezni.

Carmen akkoriban nem sokat gondolt rá.

Most már igen.

Álvaro megbeszélte, hogy találkozik Martával egy kávézóban a katedrális közelében.

Későn érkezett, fáradt arccal.

– Tudom, miért hívtál – mondta, mielőtt leült.

Álvaro nem válaszolt.

Márta vett egy mély lélegzetet.

Tizennégy hónappal ezelőtt elment a nagynénjéhez és a nagybátyjához, hogy visszaadjon néhány kulcsot. Az ajtó nyitva volt. Irene telefonon beszélt a konyhában.

– Hallottam, hogy azt mondja: „Átutalom a következő befizetést a számlámra, és mielőtt a bátyám bármit is ellenőrizne, már fedezve lesz.”

Marta mozdulatlanul állt a folyosón.

Aztán egy másik mondatot hallott.

– Azt mondta, a tulajdonos soha nem kérdezné meg, mert megbízik benne.

Álvaro összekulcsolta a kezét az asztal alatt.

– Miért nem szólaltál meg?

Marta lesütötte a tekintetét.

Irene tudta, hogy régi adóssága van egy pénzügyi cégnél. Egyik este, miután észrevette, hogy Marta távolságtartó, emlékeztette, hogy olyan emberekkel dolgozik, akik komolyan megnehezíthetik a kárigénylést.

Nem volt kimondott fenyegetés.

Nem volt rá szükség.

„Féltem” – vallotta be Marta. „És miközben féltem, ők továbbra is kevesebb pénzből éltek, anélkül, hogy tudták volna, miért.”

Nem kért azonnal bocsánatot. Csak annyit mondott, hogy hajlandó tanúskodni.

Clara délután találkozót szervezett a Riváék házában. Nem tárgyalásról vagy előre kitervelt csapdáról volt szó. Egy utolsó családi beszélgetésről, mielőtt az ügyet teljesen átadták volna a hatóságoknak.

Irene 17:20-kor érkezett meg.

Bejött, és telefonon beszélt.

Amikor megérkezett a csarnokba, megállt.

Álvaro Clara mellett ült. Az asztalon a szerződés, a bankszámlakivonatok, az e-mailek, a hitelkártya-tranzakciók másolatai és Carmen zöld jegyzetfüzete hevert.

Manuel egy karosszékben ült. Carmen mellette.

Irén mindenkire ránézett.

-Mi történik?

Álvaro felé tolta a szerződést.

– Ez az aláírás nem apukáé.

Irén hozzá sem nyúlt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Álvaro ezután közzétette a bankszámlakivonatokat.

– A kölcsön összege végül a számládon kötött ki.

– Családi kiadásokra volt.

– Akkor magyarázd el az autót, az éttermeket és a lakásodra küldött kártyát.

Irén elvesztette a színét.

–Én is éveket áldoztam ezért a házért. Te Németországban voltál. Én itt. Én vittem anyát a találkozókra, bevásároltam, fizettem a számlákat, mindent elintéztem.

– És ezért gondoltad, hogy azt elvihetsz, amit akarsz – mondta Carmen.

Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt.

Irén felé fordult.

– Anya, nem érted, milyen nehéz rajtad tartani a szemem.

Carmen mozdulatlan maradt.

– Teljesen megértem, mennyibe kerül valakiről gondoskodni. Azt viszont nem tudtam, hogy mennyit kérsz érte.

A kifejezés beférkőzött a szobába, és senki sem próbálta meg finomítani.

Irene gyorsabban kezdett beszélni. Azt mondta, hogy eleinte csak kisebb összegeket vett fel kölcsön. Hogy anyagi nehézségei voltak. Hogy szándékában áll visszafizetni őket. Hogy később az adósságok egyre csak nőttek. Hogy egy rossz befektetés miatt csapdába esett. Hogy azért vette fel a kölcsönt, hogy fedezze a korábbi veszteségeket, és nyerjen egy kis időt magának.

Álvaro ránézett anélkül, hogy felismerte volna az előtte álló nőt.

– És mi a helyzet apa gyógyszereivel?

Irén hallgatott.

– Időt is akartak nyerni?

Manuel felemelte a fejét.

Halk, de határozott hangon csengett.

– Hónapokig azt hittem, hogy a kezelés túl drága, és hogy teher vagyok.