1. RÉSZ

– Vidd közelebb az unokatestvéremhez; amikor meglátja azokat a cipőket, elveszíti minden vágyát, hogy szerelmes legyen – mondta Jimena, miközben a pincérnőt 200 vendég elé tolta.

Clarának sikerült vízszintesen tartania a tálcát. Egyetlen pohár sem esett le. Évekkel később dühösen emlékezett vissza erre a részletre: miközben kinevették, elsődleges gondja az volt, hogy ne törjön össze semmi, amit le lehetne vonni a fizetéséből.

26 éves volt, és anyja rózsaszín ruháját viselte fekete köténye alatt. Az egyenruhája átázott, amikor egy kancsó eltört a konyhában. A főnöke megengedte neki, hogy felvegye a megtartott ruháit, és hazamenjen.

Az Alcázar Alapítvány gáláját egy Paseo del Prado közelében lévő szállodában tartották. Minden egyes étkezés többe került, mint amennyibe Clara egy hétig irodát takarított.

Elfogadtam a szolgáltatást, mert 140 eurót fizettek.

Vallecasi lakásában 17 éves öccse, Mateo várta egy kész tortillával és egy cetlivel a mikró mellett: „Ne gyere vissza vacsora nélkül.”

Mateo gyermekkora óta szívbetegségben szenvedett. Az állami kórház kezelte a betegségét, de a munkából való hiányzások, az utazások és a lakbér továbbra is megterhelte a pénzügyeiket. Amióta édesanyja hat évvel korábban meghalt, Clara forgó munkarendben élt.

Az apja röviddel a temetés után eltűnt.

Jimena erről semmit sem tudott. Nem is érdekelte.

– Santiagónak egy egyszerű barátnőre van szüksége – jelentette ki, miközben megfogta a könyökét. – És ez komplikációk nélkül jön: veszel neki egy kézitáskát, és boldog lesz.

Patricia Montes hangosan felnevetett.

Santiago Alcázar technológiai csoportjának egyik partnerének a lánya volt. A család hónapok óta vacsorákat szervezett, hogy együtt ülhessenek le. A férfi udvariasan elutasította ezeket a kísérleteket; Patricia inkább azt hitte, hogy végül engedni fog.

– Dolgozom – mondta Clara, és megpróbálta hátrahúzni a karját.

– Hát, mosolyogj. Ez is a munkád része.

Valaki felvett egy mobiltelefont.

Clara a főnökét kereste az asztalok között. Azt vette észre, hogy a nő félrenéz.

Ez jobban fájt neki, mint az első nevetés.

A 35 éves Santiago egy szponzorával beszélgetett, amikor unokatestvére otthagyta előtte Clarát.

– Találtunk neked egy társat. Bár el kell magyaráznod nekik, hogy mire valók az egyes villák.

Patricia odalépett, abban a reményben, hogy részesedhet az árverésen.

De Santiago felkelt.

Nem a cipőkre nézett. Jimena kezére nézett, ami még mindig Clara karján szorongatva nyugodott.

–Engedd el.

Az unokatestvére meglepetten engedelmeskedett.

– Ne vágj ilyen arcot. Vicc volt.

– Ki más szórakozik rajtad kívül?

A csend átterjedt a közeli asztalokra is.

Clara észrevette, hogy remegnek a térdei. Bárcsak a metrón lenne, a köténye a hátizsákjában, és vége lenne már az éjszakának.

Aztán megjelent Beatriz, Santiago nagynénje és a kuratórium tagja.

– Ne csinálj jelenetet egy pincérnő miatt. Vendégeink vannak.

Otthagyta a szalvétát az asztalon.

– A pincérnőnek is van neve.

Odafordult hozzá, és megkérdezte tőle.

– Klára.

– Klára, itt akarsz maradni?

Mielőtt válaszolhattam volna, Patricia közbeszólt:

–Csak a fizetését akarja. Hadd menjen vissza dolgozni, és fejezzük be ezt.

Clara erősen szorította a tálcát. Mateóra gondolt, a lakbérre, a 140 okra, amiért hallgatnia kell.

Aztán otthagyta az asztalon.

–Fizetni fogok a munkámért. Nem ezért.

Beatriz egy lépést tett felé.

– Vigyázz, mit mondasz. Egyetlen telefonhívás sok ajtót bezárhat előtted.

Santiago hallotta őt.

És elővette a telefonját.

2. RÉSZ

Clara azt hitte, hívni fogja a biztonságiakat.

Santiago felhívta a szállodaigazgatót.

– Szükségünk van arra, hogy ez a dolgozó a műszakja elvesztése nélkül távozhasson. Az alapítvány fedezi a költségeket. És szeretném, ha ezt dokumentálnák is.

Aztán a nagynénjére nézett.

– Ez volt az a hívás, amire szükség volt.

Beatriz mozdulatlan maradt.

A folyosón Clara elővette a hátizsákját. Bent rezgett a mobiltelefonja.

„Van egy omlett. A legkevésbé odaégett részt meghagytam neked.”

Azon az estén először mosolygott.

Santiago megérkezett a vezetővel, hogy megtudja, megkapja-e a fizetését.

– Köszönöm – mondta Clara. – De soha többé ne beszélj rólam mindenki előtt anélkül, hogy megkérdeznéd.

Lehajtotta a fejét.

-Igazad van.

Mielőtt elbúcsúzott volna, elmondta neki, hogy látta, amint vacsorát adott Ernestónak, egy szédülő konyhai dolgozónak, és elkísért egy elveszett lányt a fogadásra.

– Nem azért tettem, hogy bárki is lásson.

-Tudom.

Clara Mateót említette, amikor elmagyarázta, miért van szüksége ennyi műszakra. Santiago engedélyt kért, hogy az alapítvány tanácsadója felhívhassa őt.

Másnap reggel 2 hívást kapott.

Az első a cégétől származott: a közelgő szolgáltatásokból kizárták, „az ügyfél kérésére”.

A második az alapítványtól jött. Az útmutatás mellett felajánlottak neki egy állásinterjút is.

Percekkel később Jimena ezt írta unokatestvérének:

„Anyámat sikerült kirúgni. Most már megkérheti, hogy támogasd.”

Santiago elmentette az üzenetet.

Ez már nem vicc volt. Ez megtorlás volt azért, mert védekeztek.

3. RÉSZ

Clara egy műanyag mappával és azzal az elhatározással ment az interjúra, hogy nem fogad el álcázott küldeményeket.

A recepción az igazgatóval kért beszélni, nem Santiagóval.

Gabriela Robles egy iratszekrényekkel teli kis irodában fogadta. Elmagyarázta, hogy asszisztenst keresnek, aki családokkal foglalkozna, időpontokat egyeztetne és segítene a jelentkezésekben.

– Santiago azt javasolta, hogy interjút készítsünk veled. A felvételi döntés az enyém.

– Mi van, ha nem tudom, hogyan kell csinálni?