A hercegné szobalánynak álcázta magát… A menyasszony szavai mindenébe kerültek.

– Ha majd hercegné leszek, az olyan haszontalan vénasszonyok, mint te, fognak elsőként távozni.

A pofon visszhangzott az ebédlőben.

Az idős asszony elvesztette az egyensúlyát. A tálca leesett, és a csészék a márványon szilánkokra törtek.

Senki sem mozdult.

Camila Beltrán lerázott egy csepp teát a ruhájáról, mintha az a folt komolyabb lenne, mint a szobalány kivörösödött arca.

– Vedd fel azt.

A nő lassan leguggolt.

A jelenlévők közül senki sem tudta, hogy az imént tanúja volt Ardenfell özvegy hercegnőjének megaláztatásának.

És Camila nem is sejtette, hogy másnap még ugyanennek a nőnek fog könyörögni, hogy ne tegye tönkre a jövőjét.

A 19. század eleji Angliában Doña Mercedes Salazar megtanult együtt élni férje hiányával.

A portréját a műteremben, a leveleit pedig egy fiókban tartotta. De élete középpontjában Alejandro állt, a fia, akit özvegysége óta nevelte fel.

Megtanította neki, hogy név szerint üdvözölje a szolgákat, tartsa be az ígéreteit, és ne keverje össze többé az engedelmességet a szeretettel.

Évekig hitte, hogy sikerült neki.

Aztán megjelent Camila Beltrán.

Gyönyörű volt, elegáns, és pontosan azzal az arckifejezéssel tudta hallgatni, amitől bármelyik férfi fontosnak érezte magát.

Alejandro beleszeretett ebbe a figyelembe.

Mercedes viszont elkezdte megfigyelni, mi történik, amikor a fia hátat fordított.

Egyik délután látta, hogy Camila megdorgál egy szobalányt, mert túl sokáig várt a kesztyűinek megkeresésére.

– Elnézést, kisasszony. Az anyám beteg, és…

– Az ő szerencsétlenségük nem az én dolgom.

Percekkel később Camila a vendégeknek arról beszélt, hogy szeretne segíteni a rászoruló családokon.

Mercedes megvárta, amíg kettesben marad Alejandróval.

– Mielőtt megházasodtok, figyeljétek meg, hogyan bánik azokkal, akiknek nincs mit nyújtaniuk neki.

Abbahagyta a mosolygást.

– Anya, tudom, hogy nem tetszik neked.

– Nem arról van szó, hogy a kedvemre tegyenek.

– Vannak hibái. Mindannyiunknak vannak.

Mercedes ragaszkodni akart hozzá, de olyan ellenállást látott az arcán, amilyet még soha.

– Szükségem van rá, hogy bízz bennem – tette hozzá.

Azon az éjszakán a hercegné rájött, hogy gyanújának ismétlése csak eltaszítja a férfit.

Azt is megértette, hogy tévedhet.

Ki kellett derítenie, mielőtt valakit olyan kegyetlenséggel vádolna, amit a fia még nem látott.

A Beltrán család eljegyzési ünnepséget készített elő Ashborne-i kúriájában. Ideiglenes személyzetet vettek fel, hogy vigyázzanak a vendégekre.

Mercedes évek óta visszavonult a nagy szalonokból. A Beltrán család csak rövid ideig látta őt, ékszerekkel borítva, kíséretével.

Adminisztrátora, Don Rafael segítségével más néven mutatkozott be a szertartás bejáratánál: Marta Reyes.

Szürke sapkát, egyszerű szemüveget és gyapjúruhát viselt.

A házvezetőnő alig nézett rá.

– Tálcákat is elbír?

– Tudok dolgozni.

Azt a feladatot kapta, hogy előkészítse a szobákat és segítsen a teázásban.

Sándor azt hitte, hogy az anyja meglátogatta unokatestvérét a lakoma előtt.

Csak Rafael tudta az igazságot, és kétnaponta várt tőle egy levelet.

Mercedes azt feltételezte, hogy a legnagyobb erőfeszítés az lesz, hogy eltitkolja a kilétét.

Hamarosan rájött, hogy neki is el kell viselnie a munkát.

Éjszakánként fájtak a térdei. A hideg víz megrepedezte az ujjait. A lépcsők mintha megsokszorozódtak volna, valahányszor valaki becsöngetett.

Egy Inés nevű fiatal nő húslevest tett félre neki.

– Idd meg, mielőtt kihűl, Doña Marta.

19 éves volt, és más színű cérnával foltozta meg az ujjait.

– Mióta vagy itt?

– 14 éves korom óta.

– És a családod?

– Anyám ruhákat mos a faluban. A bátyám egy asztalosnál tanul. Amit tudok, küldök neki.

Mercedes figyelte, ahogy megtöri a kenyerét, hogy megossza.

— Nem szükséges.

Inés a felét az idős asszony tányérja mellett hagyta.

– Én sem szeretem, ha éhesen látnak.

Abban a házban a kedvesség nem volt jellemző a főasztalra.

A konyhák és a cselédszobák között rejtőzött.

Camila másképp nézett ki, attól függően, hogy ki nézte.

Sándor jelenlétében gyengéden beszélt, és érdeklődött a szolgák egészségi állapota felől. Amikor Sándor elment, panaszkodott a beszélgetéssel elvesztegetett időre.

Don Julián, a kertész, 30 éve gondozta a rózsabokrokat. Egyik reggel elejtett egy virágcserepet, mert az ujjai már nem reagáltak rendesen.

Camila ügyetlennek nevezte.

Mercedes közbe akart lépni, de Inés diszkréten megérintette a karját.

–Levonják a virágcserép árát. Ha vitatkozunk, a miénkből is levonják.

Ez a lemondás több fájdalmat okozott neki, mint maga a sértés.

A vihar éjszakáján Mercedes egy tálcát vitt a zeneszobába, amikor meghallotta a saját nevét.

Megállt a félig nyitott ajtónál.

Camila az édesanyjával, Doña Beatrizzel volt.

– Alejandro soha nem fogja elfogadni, hogy kizárod a hercegnőt a döntésekből – mondta Beatriz.

– Én nem így fogom megkérdezni tőle.

Mercedes jobban fogta a tálcát.

– Először a háztartási számlákkal foglalkozom – folytatta Camila. – Aztán elvégzem a jótékonysági munkát. Úgy fogom beállítani, mintha adomány lenne.

– És a bérleti díjak?

– Igen, az is. Hozzá van szokva a bizalomhoz. Ha gyengéden teszem fel a kérdéseket, azt fogja hinni, hogy a válaszok még mindig az övéi.

Beatriz röviden felnevetett.

„Apádnak szüksége van arra, hogy az a házasság mielőbb létrejöjjön. A hitelezők nem fognak még egy telet várni.”

Mercedest hideg futotta végig.