1. RÉSZ

– Ne nyisd ki a koporsót. Már elbúcsúztunk tőle. Szórj rá földet, és fejezzük be ezt.

Amikor meghallottam a férjem hangját, megértettem, hogy nem haltam meg.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy tényleg azt akarta, hogy az legyen.

Mariana vagyok, harminchat éves, és egészen addig a reggelig azt hittem, ismerem a férfit, akivel majdnem kilenc évig voltunk házasok. Teljes sötétségben ébredtem, kemény felületen fekve, kezeimet a mellkasomra téve, szárított virágok édes illata vette körül.

Megpróbáltam kinyitni a szemem.

Semmi.

Meg akartam mozdítani az ujjamat.

Semmi.

Sikítani akartam.

Még egy nyögést sem tudtam kiadni magamból.

Csak hatalmas nehézséggel tudtam gondolkodni és lélegezni.

Aztán megállt a jármű, amiben szállítottak, és megértettem valamit, amitől megdermedt a vér a vérben: egy koporsóban voltam.

Összekeveredve tértek vissza az utolsó emlékeim. Előző este vacsoráztam a férjemmel, Ricardóval a guadalajarai házunkban. Régi barátunk, Patricia is beugrott hozzánk, állítólag azért, hogy leadjon néhány dokumentumot. Vacsora után furcsán kezdtem érezni magam. Emlékszem, Ricardo támogatott, amikor felmondtam a szolgálatot, és felmondtam a szolgálatot.

–Pihenj, drágám. Biztos ettél valamit, ami nem ízlett neked.

Aztán semmi.

Még ahhoz a koporsóhoz is.

Amikor végre abbahagyták a mozgatásomat, lépteket és két ismerős hangot hallottam.

Ricardo.

És Patrícia.

Néhány másodpercig megkönnyebbülést éreztem. Azt hittem, kinyitják a fedelet, észreveszik, hogy még élek, és mindennek vége.

De Patricia nevetett.

– Végre. Amikor eltemetik, abbahagyhatjuk a színlelést.

– És élvezhetjük, amit az apja hátrahagyott – felelte Ricardo. – Túl sok évet kellett elviselnem ehhez.

Abban a pillanatban megértettem.

Apám két évvel korábban halt meg, és ingatlanokat, befektetéseket és egy házat hagyott rám Zapopanban, amelyek kizárólag az én nevemen voltak. Ricardo mindig azt mondta, hogy a pénz nem számít neki.

Most már tudta, mennyit érnek a szavai.

Egy idősebb férfi közeledett.

– Nem jönnek több családtagok?

– Nem – válaszolta Ricardo.

– És nem akarják kinyitni a koporsót, hogy elbúcsúzzanak?

Belülről teljes erőmből sikítottam.

Igen!

¡Abrala!

Élek!

Ricardo azonban így válaszolt:

– Nincs rá szükség. Eleget szenvedtünk már. Jobb eltemetni.

Hallottam, hogy elsétálnak.

Nincsenek könnyek.

Még imákat sem.

Még egy búcsú sem.

Csak a férjem lépteinek zaját hallottam, ahogy elment a legjobb barátnőmmel.

Aztán hallottam még valamit.

Egy kutya.

Először körbeszaglászott. Aztán nyüszíteni kezdett. Mancsai a fát súrolták.

– Bruno, hagyd abba a szórakozást – mondta az idősebb férfi. – Gyere ide.

A kutya nem engedelmeskedett.

A munkások elkezdték leengedni a koporsót.

Éreztem a mozgást.

Aztán egy éles ütés.

Elérte a gödör alját.

Pánik öntött el.

Az elhunyt anyámra gondoltam. Az apámra. Az összes barátomra, akik valószínűleg azt sem tudták, hogy állítólag halott vagyok.

Ricardo olyan sietve szervezte meg a temetésemet, hogy senkinek sem lett volna lehetősége bármit is kérdezni.

Aztán az első marék föld a fedélre hullott.

A hang kicsi volt.

De sosem fogom elfelejteni, hogyan hangzott.

Aztán egy másik.

És még egy.

Bruno kétségbeesetten ugatni kezdett.

A férfi megpróbálta ellökni magától, de a kutya beugrott a gödörbe, és dühösen kaparni kezdte a fedelét.

Összeszedtem azt a kevés erőt, ami visszatért a testembe.

Megmozdítottam az ujjamat.

Aztán a kéz.

Belülről kopogtam egyszer.

Nagyon gyengén.

Az ugatás abbamaradt.

„Mi volt ez?” – mormolta a sírásó.

Újra megütöttem.

Ezúttal ő is hallotta.

Néhány másodpercnyi csend következett.

Aztán a férfi felkiáltott:

–Julian! Gyere vissza! Segíts kivenni ezt a koporsót!

És miközben kétségbeesetten szedték szét a rám szórt földet, csak egy dologra tudtam gondolni:

Ha túléli, Ricardo rájön, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.

És még mindig senki sem tudta elképzelni, mi fog előkerülni abból a sírból.

2. RÉSZ

A fedél kinyílt, és a fény úgy érte, mintha újjászülettem volna.

A sírásó ráncos arca megjelent felettem.

– Legszentebb Szűz…

Megpróbáltam beszélni.

-Víz…

Ez elég volt ahhoz, hogy a férfi megértse, nem egy holttestet néz.

Don Ernesto Salgadónak hívták. Több mint húsz évig dolgozott abban a Guadalajara külvárosában lévő magántemetőben. Kollégája segítségével kihúzott a sírból, és hogy elkerülje az azonnali botrányt, egy kis fészerbe vitt, ahol a műszakjai alatt pihent.

Bruno sosem tágított mellőlem.

Amikor visszanyertem valamennyire a mozgásképességemet, Don Ernesto mentőt akart hívni.

– Még nem – kérdeztem. – Először is meg kell értenem, mit tettek velem.

Elmondtam neki, amit hallottam.

Ricardo.

Patricia.

Az örökség.

Don Ernesto ökölbe szorította a kezét.

– Szóval azok ketten tudták, hogy élsz.

– Biztos vagyok benne.

A gyanúm beigazolódott, amikor a koporsóval együtt szállított holmijaim között találtam egy ismeretlen temetkezési vállalattól származó elismervényt, valamint egy olyan igazolás másolatát, amelyet mindössze néhány órával azután állítottak ki, hogy elvesztettem az eszméletemet.

Minden túl gyorsan történt.

Patricia egy családi gyógyszertár vezetőjeként dolgozott, és hozzáfért a gyógyszerekhez. Nem tudtam pontosan, hogy mit használtak rajtam, de a hatás nyilvánvaló volt: olyan mély állapotot idéztek elő, hogy úgy tűnt, semmilyen reakcióm sincs.

Ricardo kihasználta a családomtól való elszigeteltségemet. A szüleim meghaltak, nem voltak gyermekem, és a legközelebbi rokonaim Jaliscon kívül éltek.

A férjem jelentette a „halálomat”, mondván, hogy hirtelen szövődmény lépett fel, és a család ajánlására zártkörű temetést tartanak.