Kényelmes.
Tökéletesen kényelmes.
– Jelentened kell őket – mondta Don Ernesto.
– Úgy lesz. De előbb beszélniük kell.
Ricardo mindent tagadhatna.
Patrícia is.
Valami megmagyarázhatatlanra volt szükségem.
Egy vallomás.
Három nappal később, miközben az egész ország még mindig azt hitte, hogy Mariana Ortega el van temetve, Don Ernesto felhívta Ricardót.
– Uram, beszélnünk kell a feleségéről.
Hosszú csend támadt a vonal túlsó végén.
-Mi történik?
– Amikor a temetés véget ért, kopogásokat hallottam.
Don Ernesto szünetet tartott.
– Azt hiszem, a felesége még élt, amikor ideérkezett.
Ricardo beleegyezett, hogy még aznap délután találkozik vele egy kis helyen a temető közelében.
Távol maradtam.
Don Ernesto egy rejtett felvevőt hordott magánál.
Ricardo idegesen és agresszíven érkezett.
– Mondd meg, mennyit kérsz.
– Nem mondtam, hogy pénzt akarok.
– Ne játszd a szentet. Ha felhívott, annak oka van.
Don Ernesto úgy döntött, provokálja.
– Kíváncsi vagyok. Miért nem vált el?
Ricardo keserűen felnevetett.
–Hogy mindent ráhagyjon? A házat, a lakásokat, a befektetéseket… és én kilenc év után egy bőrönddel távozzak?
– Szóval tudtad, hogy él?
Patricia tudta, mit csinál. Órákig halottnak kellett látszania. Utána már nem számított.
– És mi van, ha felébred?
Ricardo odahajolt hozzá.
– Erre volt a föld.
Don Ernestónak vissza kellett fognia magát, hogy ne üsse meg.
– És a barátod?
–Patricia és én majdnem három éve vagyunk együtt. Ő megkapta, amire szüksége volt. Én intéztem a többit.
Aztán egy pénzzel teli borítékot tett az asztalra.
– Most aztán mindent elfelejtesz.
Don Ernesto csak azért vette el a borítékot, hogy fenntartsa a színjátékot.
De amikor felállt, Ricardo még valami rosszabbat mondott.
– És ne próbálj játszani velem, öreg. Ha megszabadulhattam a feleségemtől, egy másik problémát is meg tudok oldani.
Órákkal később a felvétel az ügyészség kezébe került.
Élve jelentem meg a nyomozók előtt.
A tisztek arckifejezése, amikor megláttak, mintha egy filmből lépett volna elő.
Nyomozást indítottak, Ricardót és Patriciát letartóztatták, miközben ellenőrizték a dokumentumokat, a banki tranzakciókat és a kamu halálom körülményeit.
De a történetem még korántsem ért véget.
Mert amikor visszatértem a temetőbe, hogy megköszönjem Don Ernestónak, rájöttem, hogy az az ember, aki kihúzott a sírból, több mint húsz éve temette a saját tragédiáját.
A felesége belehalt a szülésbe.
Egyetlen fia, Daniel, évekkel később tűnt el, miközben az ország északi részén dolgozott.
Don Ernesto még a lakását is eladta, hogy megkereshesse.
Soha semmit sem talált.
– Öreg vagyok már, lányom – mondta nekem. – Az ember megtanul együtt élni bizonyos hiányokkal.
Nem tudtam elfogadni ezt a kifejezést.
Magánnyomozókat fogadtam fel.
Feljegyzéseket kerestem.
Kórházak.
Korábbi munkaadók.
És hetekkel később megtaláltam Danielt.
Életben volt.
Egy munkahelyi baleset súlyos sérüléseket okozott, és ő maga kérte, hogy ne keressék meg az apját, mert nem akart terhére lenni egy idős férfinak.
Én intézkedtem a Guadalajarába való átszállításáról, és én fizettem a kezelését.
Amikor Don Ernesto annyi év után újra megölelte a fiát, azt hittem, hogy ez a boldog befejezés, amit az élet neki köszönhetett.
Hibáztam.
Orvosi tanulmányaim során egy orvos furcsa megfigyelést tett velem.
– Mariana asszony, biztos benne, hogy Daniel nem a rokona?
-Teljesen.
Az orvos elmosolyodott.
– Hát, nagyon hasonlítanak.
Annak a mondatnak nem lett volna értelme…
ha Daniellel nem jöttünk volna rá később, hogy pontosan ugyanazon a napon születtünk.
Genetikai vizsgálatot kértünk.
És amikor megkaptam az eredményt, háromszor kellett elolvasnom.
Daniellel nemcsak rokonok voltunk.
Testvérek voltunk.
Pontosabban…
Ikrek.
És csak egyetlen élő ember volt, aki el tudta magyarázni nekem, hogyan lehetséges ez.
Don Ernesto.
3. RÉSZ
Don Ernesto percekig szótlanul bámulta a DNS-eredményeket.
Remegtek a kezei.
– Dániel és te?
– Testvérek vagyunk – feleltem. – A labor szerint kompatibilisek vagyunk a teljes értékű testvérekkel. És ugyanazon a napon születtünk.
Daniel mellettem ült egy kerekesszékben, még mindig a műtét után lábadozik.
– Apa – mondta –, anyának két gyereke volt?
Don Ernesto lehunyta a szemét.
Amikor újra kinyitotta őket, sírt.
Nem kétségbeeséssel, hanem annak a fájdalmával, aki több mint három évtizedet várt arra, hogy megértsen valamit.
– Az édesanyádnak ikrei születtek.
Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.
Don Ernesto elkezdte mesélni nekünk a történetet.
Feleségét, Lucíát, bonyolult terhességgel vették fel egy guadalajarai állami kórházba. Huszonhét éves volt, temetősegédként dolgozott egy temetkezési vállalatnál, és alig tudta fizetni a lakbért.
A szülés során közölték vele, hogy Lucia meghalt.
Dániel túlélte.
A lány, mondták neki, nem.
„Megmutatták nekem a bátyádat” – magyarázta. „Csak annyit mondtak rólad, hogy nem élted túl. Teljesen összetörtem. Épp most vesztettem el a feleségemet. Nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy több kérdést tegyek fel.”
Alig kaptam levegőt.
– De engem örökbe fogadtak.
A szüleim sosem mondták nekem közvetlenül.
Azonban hirtelen sok beszélgetésre emlékeztem.
Anyám szokta mondani:
„Akkor jöttél az életünkbe, amikor már elvesztettük a reményt.”
Mindig azt hittem, hogy a teherbeeséssel kapcsolatos nehézségeiről beszél.
A szüleim idősebbek voltak, amikor megszülettem. Apám negyvennyolc, anyám negyvennégy éves volt.
Eszembe jutott egy mondat is, amit már többször hallottam:
