Látta, ahogy a szeretett férfi egy másik nővel csókolózik, anélkül, hogy sejtette volna, hogy a herceg valójában a hercegnőjévé akarja tenni.

Három nappal a decemberi tánc előtt Sebastián Urrutia bevallotta Catalina Villaseñornak, hogy vett egy gyűrűt.

Azt hitte, hogy ennyi év után végre megkéri a kezét.

A gyűrű valóban zafírból készült, pontosan úgy, ahogy Catherine mondta, hogy jobban szereti.

De a tánc alatt, Új-Spanyolország egész előkelő társasága előtt, Sebastian egy másik nő előtt térdelt le.

És az a nő Cecilia Moncada volt, Catalina legjobb barátnője.

1807-et írtunk. A Villaseñor család egy Puebla külvárosában fekvő haciendán élt, búzaföldek, gyümölcsösök és decemberben az esőben elsötétedő utak ölelésében.

Catalina 28 éves volt. Gyerekkora óta ismerte Sebastiánt.

11 éves korában leesett egy tejocote fáról és eltörte a csuklóját. 15 évesen megtanította Catalinát lovagolni egy alig engedelmeskedő lovon. 17 évesen Catalinát tanította meg táncolni anélkül, hogy rálépne a teremben lévő összes fiatal nőre.

Évekkel később, amikor Sebastian apja meghalt, és ő több adóssággal, mint bizonyossággal örökölte a San Gabriel-birtokot, Catalina volt az, aki bevallotta, hogy fél a kudarctól.

Valamikor a lovaglás, a levelek és a beszámolók áttekintésével töltött délutánok között beleszeretett.

Sebastian sosem tudta meg.

Legalábbis Catalina azt hitte, hogy nem tudja.

Azon a délutánon a tűz mellett ültek. Doña Francisca, Catalina anyja, az ablak mellett hímzett, és úgy tett, mintha nem hallaná őket.

Sebastian idegesen végigsimított a hüvelykujjával az öklén.

– Vettem valamit.

– Egy ló?

—Kevésbé zajos és jóval drágább.

Katalin elmosolyodott.

-Milyen dolgot?

—Egy gyűrű.

Egy pillanatra mintha eltűnt volna a tűz ropogása.

Hetekkel korábban Sebastian megkérdezte tőle, hogy smaragdot vagy zafírt szeretne-e. Catherine azt válaszolta, hogy a gyémántok hidegnek tűnnek számára, és hogy egy kék követ választana.

Most vett egy gyűrűt.

„Kinek szól?” – kérdezte, és igyekezett nyugodt maradni a hangján.

– Az tönkretenné a titkot.

– Még soha nem tartottál meg egyet sem két napnál tovább.

–Nekem 11 van. Ez egy személyes diadal.

– Mikorra tervezi a kézbesítést?

— Karácsony előtt.

Katalin lesütötte a szemét, hogy elrejtse a boldogságát.

Nem kérdezte meg, hogy neki szól-e.

A remény akkor lehet a legveszélyesebb, ha évek óta egyetlen jelre vársz.

– Azt akarom, hogy elfogadja – mondta.

Sebastian arca melegségre váltott.

-Én is.

A következő napokban Catalina egy egész életet képzelt el.

Elképzelte magát, ahogy San Gabrielbe költözik, reggelizik Sebastiannal, segít neki a könyvelésben, és azon vitatkozik, hová ültesse a rózsabokrokat. Még az étkezőasztal áthelyezését is fontolóra vette, mert Sebastian utálta, ha a nap közvetlenül a szemébe süt.

Nem volt ígéretem.

De egy egész jövőt épített egy olyan gyűrű köré, amit még soha nem látott.

A bált az Aguirre grófok palotájában tartották a fővárosban. Több mint 100 vendég töltötte meg a csillárokkal megvilágított termeket. A nők hímzett selyemruhákat, az urak sötét kabátokat viseltek, egy zenekar pedig kontradáncokat játszott.

Cecilia órákkal korábban érkezett Catalina házához, hogy felöltözzön vele.

Egy fiatal szőke nő volt, vidám szemekkel és nagylelkű szívvel. Hét éve Catalina legjobb barátnője volt.

„Szerinted ez a ruha túl sok?” – kérdezte Cecilia, a tükörképét nézve.

– Ezt már négyszer kérdezted.

– És még mindig nem válaszoltál.

– Gyönyörűen nézel ki.

Cecília elpirult.

Catalina ezt az érzelmet a tánccal kapcsolatos idegességként értelmezte. Soha nem gondolta volna, hogy mindketten ugyanarra a férfira gondolnak, de ugyanazon kérdés két különböző oldaláról közelítik meg a helyzetet.

A vendégek között volt Don Nicolás de Arriaga, Valdemora márki.

36 éves volt, és olyan hírnév övezte, hogy egész szobákat elnémított. Azt beszélték, hogy reggeli közben tönkretett egy korrupt hivatalnokot, és arra kényszerített egy földbirtokost, hogy bocsánatot kérjen az egyik mezőgazdasági munkásától.

Miklós nem volt kegyetlen. Egyszerűen megvetette a hazugságokat, és nem kellett felemelnie a szavát ahhoz, hogy remegjenek azok, akik használták őket.

Két évvel korábban találkoztam Katalinával, egy vacsora közben.

Egy úriember a parasztok nehézségeiről beszélt olyan bizonyossággal, mint egy olyan ember, aki még soha nem tette be a lábát mezőre.

Katalin percekig hallgatta.

– Don Esteban, vezetett már valaha farmot?

-Nem.

– Ültettél már valamit?

-Sem.

– Van földje?

– A családomnak van egy háza a fővárosban.

Katalin elmosolyodott.

– Micsoda áldás a mezőgazdaságnak!

Miklós majdnem megfulladt a bortól.

Ez volt a kezdet.

Először mulatságosnak találta. Aztán elkezdte megfigyelni. Felfedezte, hogy jár, amikor gondolkodnia kell, hogy ceruzával a kezében olvassa a történelmet, és hogy a szolgákkal ugyanolyan méltósággal bánik, mint a nemesekkel.

Hat hónappal később rájött, hogy szerelmes belé.

Azt is megértette, hogy Catherine szerette Sebastiant.

Ezért hallgatott.

Nicholas nem akarta egy nő szívét egy gyermekkori barát és egy nemesi cím közötti versengéssé változtatni.

A tánc alatt látta, hogy Catalinának sötétzöld ruhája van. Aztán látta, hogy az arca minden alkalommal felragyog, amikor Sebastián közeledik felé.

Amikor a zenekar elhallgatott, Sebastian megjelent az ajtóban egy bársonydobozzal.

Katalin érezte, hogy a szíve hevesen vert a mellkasában.

Az ő irányába indult.

Minden egyes lépés mintha megerősítette volna az összes álmát, amit felépített.

Aztán Sebastian megállt.

Cecília felé fordult, és megfogta a kezét.